Ma is a fülembe cseng, ahogy mondták nekem gyerekkoromban, hogy milyen lusta, buta, lassú és unalmas vagyok. Amikor már eléggé felnőttem ahhoz, hogy rájöjjek, én szimplán csak introvertált vagyok, addigra már teljesen beleette magát a lényembe az a tudat, hogy valami eredendően rossz bennem
- írja az Introvert Retreat levelezőlista egyik tagja. Ide gyűlnek azok, akik felvállalják, és nem feltétlenül csak valami átokként kezelik azt, hogy személyiségük inkább befelé fordul.Az Alfa
Ahogy azonban az idézett példája is mutatja, ez a megközelítés kisebbségben van az introvertáltak között. Kevesen ismerik csak fel, hogy nincs azzal semmi baj, ha gátlásosabbak az átlagnál. És hogy ideáig eljutottunk, az nem véletlen: ma a fejlett nyugati társadalmakban széles körben uralkodik az a nézet, hogy az ideális személyiségű ember társaságkedvelő, fürdik a reflektorfényben, töprengés helyett az akció híve, kétkedés helyett a magabiztosság, kockázatelemzés helyett a kockázatvállalás jellemző rá, egy igazi alfa - írja a Guardian újságírója a témát feszegető cikkében.
És még azt is: az introverzió -
unokatestvéreivel, az érzékenységgel, a komolysággal és a félénkséggel karöltve - ma már másodosztályú személyiségvonásnak számít.
Mindez kézzelfoghatóan van jelen a mindennapokban is: kutatások egész sora igazolja, hogy a bőbeszédű embereket hajlamosak vagyunk okosabbnak feltételezni a szűkszavúaknál, sőt, még szebbnek is látjuk őket, és szívesebben barátkozunk velük - még akkor is, ha a dumagép-státusz valójában semmilyen összefüggésben nem áll az okos gondolatokkal. Az extrovertált, tehát vibráló, csoportmunkára képes típust szinte alapkövetelménnyé tettük: egy-egy szakterület igazán "menő" kutatói úgy élnek a tévéképernyőn, mintha csak rájuk szabták volna azt, a kortárs művészek pedig boldogan pózolnak a vakuvillanásokra a kiállításmegnyitókon.
Persze nem azzal van baj - mondja a cikkíró, és itt találja csak igazán fején a szöget -, hogy szeretjük a nyitott, virgonc embereket. Hanem azzal, hogy ezt a szupernyitottságot egy elnyomó sztenderddé emeltük, amivel kapcsolatban a legtöbb ember úgy érzi, meg kell felelnie neki. És ez nyilván nem fog menni mindenkinek.
Teljesen természetes
Pedig nagyon nem kéne, hogy így érezzünk. A történelem, amióta írásos emlékeik léteznek, azt mutatja, hogy az introvertáltak velünk és köztünk vannak. Ugyanúgy esik szó róluk a Bibliában, mint görög és római orvosok írásaiban, néhány merészebb pszichológus pedig odáig is merészkedik, hogy ez a tulajdonság már az állatvilágban is tetten érhető. Mi több, ha az emberiséget alakító egyéb olyan, természetesnek tekintett párosításokat vesszük alapul, mint a férfiasság és nőiesség, liberális és konzervatív, Kelet és Nyugat, akkor nem nehéz elfogadnunk, hogy az extrovertált mellett az introvertáltnak is megvan a maga szerepe, nélküle kevesebbek lennénk.
Hogy mi a megoldás? Ha ilyenek vagyunk, fogadjuk el, hogy ez az élet velejárója (vagyis velünk járója), és húzzunk belőle hasznot. A fontolva lépés hosszú távon akár hamarabb is meghozhatja a gyümölcsét, mint a mindenfelé pattogó szikra, ami a következő pillanatban akár a legmélyebb hullámvölgybe pattanhat bele. Mert lehet, hogy a "lassút" valójában inkább "gondolkodó". Az pedig nagy versenyelőny.
