Ezen az iszonyúan szeles márciusi estén közel kétezren gyűltünk össze az Arénában, hogy részesei legyünk a Lord of the Dance világhódításának. Bizony hozzánk is betette szteppcipős lábait a világ egyik talán leghíresebb írjének társulata: jött, táncolt, és állva ünnepelte Szombathely közönsége.
Igazi világszínvonal
Némi kérdezősködéssel még az előadás előtt megtudtam, hogy a társulat éjjel utazik. A színpadot reggel nyolctól úgy délután egyig építették, a társulat ezután pedig híres vezérével együtt gyakorolt az előadásra. Nem is tudom hogyan kéne ezt elképzelnem: talán Flatley egy colstokkal méri a táncosok lépéseinek precizitását, és az összhangot, mert az összes táncos olyannyira együtt mozog, mintha egyetlen akarat mozgatná őket, és ők csupán ennek a megtestesülései volnának.
A
ráncfelvarrás
, amit a show-n nemrégiben végeztek szépen modernizálta a kosztümöket, egyik sem lett túl csicsás, de funkcionalitásuk mellett is nagyon igényesek, kifejezőek. Minden egyes jelenethez más ruha dukált, néha még kettő is. A színpadtechnika igazán 21. századi, a látvány csodás, a hangokat pedig az egész csarnokban ugyanolyan jól lehetett hallani.Ugyan a társulat nem utazik egy egész szimfonikus zenekarral (az még talán nekik is sok lenne, én magam is megcsodáltam azt a szabályos busz-rengeteget, amivel utaznak), de a két sudár, szőke szólóhegedűs hölgyemény bizony élőben játszott – méghozzá nem is akárhogyan. A zenei betétekhez tartozott még három dal, az egyik közülük gael nyelven, a másik kettő angolul. Az énekesnő intonációját elsőre egy kicsit szokni kellet, de nem volt benne egy hamis hang sem.
Egyszerű történet, zseniális kivitelezés
A táncosok tudása egészen szédületes, azoknál a jeleneteknél, ahol egyszerre tucatnyian voltak a színpadon, még levegőt sem vettem, annyira lenyűgözött a látvány. És persze a hanghatás: a padlómikrofonok az egész csarnokban hűen közvetítettek minden egyes koppanást. A táncosok lábfejét néha szinte lehetetlen volt követni, olyan gyorsan mozogtak.
A történet valójában igen egyszerű: a Tánc Ura szembeszáll Don Dorocha sötét erejével, és a szerelem meg egy tündérke segítségével legyőzi azt. Van közben gaz csábító, meg harcjelenetek, és persze szépséges lányok. Igencsak nagy szteppcipőt kellett betöltenie annak, aki Flatley után játssza a Tánc Urát, és a fiatal előadóművész már majdnem teljesen felnőtt a feladathoz. Mikor először látjuk szólózni, megértjük, hogy miért pont őt választotta erre a kulcsszerepre Flatley: a lábai úgy peregnek, mintha géppuskaropogást hallanánk.
Az egyetlen dolog, ami kicsit még hiányzik, az Flatley hihetetlen karizmája, amivel már egyetlen mozdulatával megőrjített bármilyen publikumot. Itt a mozdulatok ugyan technikailag tökéletesek, de a kisugárzás még nem az igazi. De nem kell aggódni, biztos vagyok benne, hogy már az is csak idő és tapasztalat kérdése.
Azért itt is a gonoszak a legérdekesebbek
A női tánckar is nagyon összeszokottan mozog: hosszú hajuk csak úgy lobog utánuk. Talán nekik jutott a legtöbb szám: az egyikben még a ruhájukat is lekapják, hogy tökéletes alakjukat megmutatva fehérneműben ropják tovább a nézők legnagyobb örömére (vagy irigységére, attól függ, honnan nézzük).
Talán az egyetlen hiányosság, amit fel tudok róni az előadásnak (bár ez bizonyára ízlés kérdése) az az eredeti zene hiánya. A Lord of the Dance zenéje már olyan szorosan összenőtt a darabbal, hogy nagyon furcsa így látni, hiányérzetet okoz. Az új zenei aláfestés kissé túlságosan is líraira sikerült, helyenként eléggé megbontja a dinamikát. Az eredetiből alig használtak fel valamit, szinte csak a Tánc Urának fő témáját halljuk néhányszor, és a finálé maradt változatlan. Kár érte.
Ahogyan a legtöbb jó és rossz küzdelméről szóló darabban, itt is a sötétebbik fél vitte a pálmát. A szerelésükben szinte a kijevi különleges erőkre hajazó táncosok jelenetei vérpezsdítőek, Don Dorocha és a Tánc Urának harcjeleneti pedig majdhogynem a legjobbak az egész előadásban.
Csupán azért nem pályázhatnak erre a megtisztelő címre, mert az est fénypontja egyértelműen az, mikor maga Michael Flatley bukkant fel a süllyesztőből kibontott csokornyakkendőben és kamáslis szteppcipőben. Róla egyébként sajnos nincsen képünk: a menedzsment utasításai szerint csak az első három jelenet volt fotózható, pedig az igazán érdekes dolgok csak utána kezdődtek.
A tánc valódi ura
Flatley mester a közönség üdvrivalgása közepette vezényelte le a finálét, ahol is bebizonyította, hogy hiába legalább kétszer olyan idős, mint társulatának tagjai, azért még mindig ő az ír tánc alfája és ómegája. Olyan könnyedséggel állt be a táncosok sorai közé, amit a világon bárki megirigyelhetne, és már csupán néhány gesztusától magából kikelve sikítottak a nézők. Úgy tűnt ő is örül nekünk: kezét szívére téve kétszer is azt kiáltotta: szeretlek! Később elhangzik még egy köszönöm is, látszik, hogy vannak magyarok a társulatban.
A közönség táncolva - dúdolva hagyja el az arénát, nem akármilyen élményben volt részünk. Nem is tudom, mikor lépett fel utoljára nálunk egy ilyen kaliberű sztár, mint Flatley: egy éve még azt mondtam volna, hogy ennek kábé annyi az esélye, mint hogy ufók szálljanak le a Fő térre. No mindegy is: most megyek, és az invázióra előkészülve előtúrom a Lord of the Dance cédémet.
