A csúf igazság
… hogy mint hetek óta, most is egy romantikus komédiával kezdődik a filmes mustra. Heti darabunk ráadásul több szálon is erősen kapcsolódik a múlt heti Férj és féleség-hez (még egyszer bocs a címelolvasásért és elírásért, bár az Est-lapok és mások is beleestek e csapdába:). Robert Luketic (egyebek közt a zsánertörténeti jelentőségű Doktor Szöszi elkövetője) mozijában ugyanis csak kicsit módosulnak annak szerepei.
Egyik főhőse, Mike egy reggeli televíziós műsor sztárja, amolyan igazi szívtipró, nők végzete típusú, sármos macsó. Akinek szent meggyőződése, hogy bárkit el lehet csábítani és meg lehet szerezni. A leosztásban ezúttal a nő képviseli a megfontolt, konzervatívabb oldalt: Abby szerint igenis működik a szabad akarat, így mindenki a maga sorsának és párválasztásának a kovácsa.
Kontra, rekontra, szubkontra…
Ennél a pontnál már a műfajt csak tisztes távolról figyelőknek is világos, hogy ők ketten össze fognak gabalyodni. Méghozzá egy tézist és antitézist próbára tevő fogadás keretében, ahol Mike elméletét Abby privát életében próbálják ki a gyakorlatban. Hogy aztán az „aki másnak vermest ás…” ismert szabálya szerint előálljon a róka fogta csuka, csuka fogta róka szerelmetes változata. De hát a randimozikat nem ezért szeretjük!
A nemek ágyban, párnák közt végződő harcát és a Don Juan sztorit ezredszer elmesélő film a rutinos rendezés mellett elsősorban is a két főszereplő között felizzó levegő és testet öltő kémiai vonzás miatt működik. Katherine Heigl ( Felkoppintva, 27 idegen igen és Grace Klinika) és Gerald Butler ( Az operaház fantomja, 300, P.S. I love You, Spíler) párba rendezése jó húzásnak minősült. Kettejük fogadásának kimenetelét a Cinema Cityben tudhatják meg az érdeklődők.
Hasonmás
A deja vu érzés a heti termés tovább nézésekor másik műfajban, másik pályán velünk marad: a Jonathan Mostow ( Breakdown - A félelem országútján, U-571, Terninator 3) által rendezett Hasonmás nem csak címében, hanem témájában is túl erősen emlékeztet jó néhány sci-fi klasszikusra. Az eredetileg 2005 és 2006 között megjelent képregény adaptációja olyan sztorikat idéz, mint a Szárnyas fejvadász, az Emlékmás, vagy az elmúlt évtizedvég virtualitás-mozija, az ExIstenZ, a Mátrix első része és a 13. emelet, és felismerhetjük benne még az európai gyártású, animációs Reneszánsz motívumait is. Nem véletlenül, hiszen ezekhez hasonlóan a nagyon is nyugtalanító szép új világban, a sok vonásában már most is sejthető technikai jövőben játszódik.
Die hard - ezúttal techno-verzióban
A 2054-es jövő pedig a tökéletes elidegenedés és helyettesítés világa lesz: az embereket a társadalmi érintkezésben és a munkában már csak hasonmásaik képviselik. Ezek a szurrogátumok az eredetik testi hibáitól megtisztított és tökéletesített változatai (nesze neked, szépség- és fitnessipar! jönnek a modern idők Faustjai és Frankensteinjei!). Minden simán működne, csakhogy valaki elkezdi gyilkolni a hasonmásokat, s ezzel kellemtelen impulzusokat táplál a technikai tökély rendszerébe.
A káosz elszabadulását az akciómozikból jól ismert hiányzó hősnek kell megakadályoznia: Bruce Willis a hatodik x-en túl már megint magára ölti a kelletlenül csatasorba álló, szemtelenül és szórakoztatóan hatásvadász, nyers és közben lehengerlően célratörő figuráját. A méltósággal és sármosan öregedő akciósztár távolságtartással alakított főhőse nem csak a jövőt, hanem Mostow látványosra, ámde eredetiségtől mentesre sikeredett rendezését is menteni igyekszik a biztos bukástól - a Cinema City Savariában.
Koccanás
Török Ferenc nemzedéki trilógiája ( Moszkva tér, Szezon, Overnight) után az utóbbi évek egyik legzajosabb sikert aratott színpadi művéből, Spiró György azonos című keresztmetszet-darabjából forgatott figyelemreméltóan kreatív feldolgozást. Egy útkereszteződésben a reggeli csúcsforgalomban összekoccan néhány autó, majd bedugul az egész forgalom. A véletlen groteszk és néha ijesztő, ugyanakkor szórakoztató és tanulságos kényszerközelségbe, szituációs játékba rendezi a kortárs Magyarország jellegzetes, a normál élettempó szerint egymást el- és kikerülő típusait: a hajléktalant és a milliomos ügyeskedőt, a menedzsert, a vállalkozót és a melóst, a hivatalnokot és a rendőrt, a nyugdíjast és a kismamát.
Az epizodikus szerkezetű párbeszédsorozatot az alkotók egyedi képi világgal társították: a szereplőket mozgó kamerával állandóan körbe járt élőképekbe sűrítették, amitől a már amúgy is elrajzolt karakterek vizuálisan is emlékezetes karikatúrákká váltak. A kis magyar karambológia a Savaria Mozi vásznán.
Tréfa
Másik magyar premierünk is irodalmi, de ezúttal a klasszikusabb formavilágú és epikus változatból. Az igényesség és a popularitás határvidékén életművet építgető Gárdos Péter Kosztolányi Dezső alig pár oldalas azonos című novellájából készített másfél órás drámai hangvételű alkotást. Egy papok által vezetett, vidéki fiú nevelőintézetben 1912 fülledt, lázas őszén a harsány kamaszos ugratások és vaskos tréfák hirtelen nem várt, sötét fordulatot vesznek. A baljós falak közé zárt közösségben igazi világmodell bomlik ki a néző szeme előtt a tiszteletesek egymásnak feszülő különféle nevelési elveiből és a főként amatőrszereplők megformálta gyerekközösség figuráiból.
Hagyománytisztelet és liberalizmus, karizmatikus vezérség, bűnbakság és árulás sorsmintái keverednek össze szétszálazhatatlanul. Mindez a közelgő és megsejtett háború előérzetével és a Titanic katasztrófájának intézetbe beszivárgó nyomasztó súlyával vegyül. Letisztult, minimalista, a színészek nagyszerű játékának teret hagyó képi világ, szerteágazó történet és sűrű szövésű dráma a jófajtából - a Savariában.
Coco Chanel
Elég lenne már ez a név önmagában is, hogy előhívja a XX. századi populáris kultúrában járatosabbak számára a kötelezően társuló motívumokat: a decens női kosztümöket, a fekete-fehér stílust és a legendás No. 5-ös számot viselő parfüm illatát és klasszikus ívű üvegcséjét. Ezeket a divat- és stílustörténeti mérföldköveket hagyta ránk Gabrielle Coco Chanel, a róla elnevezett divatház névadónője. Meg a modern, öntudatos, autonóm nő általa is formált és öltöztetett képét. Anne Fontaine eredetileg Chanel, mielőtt Coco lett címet viselő életrajzi filmje az utóbbi évek biográfiai mozitrendjének újabb hajtásaként készült el és színes hajtással bővíti annak erős női karaktereket bemutató ágát.
Út a csúcsra és önmagunkhoz
A velencei filmfesztiválon egy korábbi munkájáért már díjat kapott francia rendezőnő érdekes és az életrajzi filmek fő sodrának tekinthető karriertörténetektől elütő nézőpontot választott. A gyerekkorból a csúcsra tartó út helyett inkább a korai évekre, elsősorban is a privátszférára koncentrált. Az árvaházi gyerekkortól a botcsinálta énekesnői próbálkozáson és a visszahúzódó varrólány emlékein át a kitartott, majd öntudatos és lázadó szerelmes nőig rajzolja meg a személyiség ívét.
Coco Chanel megformálását pedig az excentrikus, vibráló és gazdag női személyiségek professzionális megformálójára és koronázatlan királynőjére, Audrey Tatou-ra bízta. A gondolatgazdag forgatókönyv, a stílusosan elegáns rendezés és a pazar színészi teljesítmény eredménye a Savaria Moziban vehető szemügyre.
