Elefánt (a tékákban és a boltokban)
A Beázás Miatti Nagy Szombathelyi Moziszünet remek alkalmat kínál arra, hogy felelevenítsünk néhány korábban készült és minőségi darabot. Olyan alkotások mustrájára nyílik így mód, amelyek a mozipremierjük után is könnyen elérhetőek, de a nagyközönség érdeklődését annak idején elkerülték. A sorban legelőre került Gus Van Sant amerikai függetlenfilmes rendező 2003-as Elefánt című munkája.
Az apropót maga a nyár végi valóság szolgáltatta. Megszólalt a februárban a rendőrség gyanúja szerint tömegmészárlás előkészülete miatt letartóztatott 22 éves magyar egyetemista. Egy magyar blogra egy hasonló friss floridai esetről szóló bejegyzés került ki, amelynek közvetett kapcsolata is van a film témáját is adó amerikai iskolai vérengzéssel. A bejegyzés napján pedig kilenc halott és tucatnál is több sebesült volt a tragikus mérlege a pozsonyi vérengzésnek.
A hivatkozási alap: Columbine
Ijesztő tempójú világban élünk, amelynek nyomása egyre gyakrabban vezet egyeseket torz reakciókhoz, aránytalan és embertelen konfliktus-megoldásokhoz (vagy inkább: konfliktusra adott reakciókhoz - mert ezek meg semmit nem oldanak). A legnagyobb érdeklődést és megdöbbenést keltő esetek kétségtelenül az iskolákban megesett lövöldözések és vérengzések. Bár a netes lexikon vonatkozó szócikke szerint ezek listája évtizedekre nyúlik vissza, napjainkban a legtöbben mégis egy 1999-es esetre hivatkozunk.
1999. április 20-án a 18 éves Eric Harris és a 17 éves Dylan Klebold a coloradói Littletownban található Columbine középiskolában lelőtte tizenhárom diáktársát és tanárát, további huszonhármat pedig megsebesített. Csak a véletlennek köszönhető, hogy házi robbanószerkezeteik nem léptek működésbe, mert az áldozatok száma nagyságrenddel lett volna több. Az eset kapcsán az Államokban és világszerte fellángoltak a viták az ilyen kíméletlen cselekmények kiváltó okairól. Az egyik legteljesebb diagnózist a (sokszor ugyanakkor demagóg) amerikai dokumentumfilmes, Michael Moore adta Kóla, puska, sültkrumpli című Oscar-díjas alkotásában.
A fikció menedékébe emelni
Van Sant 1989-es debütálása óta az Amerikai Álom jó néhány vonatkozásáról készített már filmet, lerántva a leplet a hamis illúziókról és ideákról. Munkái témaválasztásban, dramaturgiában és képi megoldások tekintetében tudatosan, nem egyszer provokatívan mennek szembe a populáris amerikai mozi leegyszerűsítő, sematikus megoldásaival. Rengeteg interjúban tette például nyilvánvalóvá, hogy milyen elemi hatást gyakoroltak rá Tarr Béla filmjeinek 8-10 perces, kitartott, reménytelenséget és monotóniát hangsúlyozó felvételei.
Az Elefánt-ban páratlan atmoszférájú vízióban vázolt fel egy, a columbine-i lövöldözéshez nagyban hasonlító, de hangsúlyozottan fiktív eseménysort. Az éppen Hollywood révén ismerős jóléti, kertvárosi környezetben fekvő középiskola rutinszerűen éli egy átlagos napját. Van Sant majd tucatnyi karaktert követ a vérengzést megelőző órák során. A diákok, a film megannyi szereplője, mint valami rúgóra felhúzott bábu mozog feladatai és tennivalói végtelen pályáin.
Utak - keresztben egymáson
A sokkoló és kíméletlen erőszak az egyébként alig 80 perces játékidőnek az utolsó negyedórájára esik. Nem is maga a magyarázhatatlan brutalitás a legsokkolóbb a filmben, hanem annak látszólagos váratlansága, előzmények nélkülisége. Megelőzőleg ugyanis szinte semmi mást nem látunk, mint a kiemelt szereplők monoton folyosói és udvari sétáit és esetleges találkozásait, szóváltásait.
Egy fotós fiú portrékat készít iskolatársairól és a laborban előhívja a filmet. Egy szemüveges, csúnyácska lány dacosan magába zárkózva próbálja túlélni a tornatanárától és osztálytársaitól érkező megaláztatásokat. Az álompasi és jócsaj barátnő visszafogottan évődnek és délutáni randit egyeztetnek. Három cserfes barátnő irigykedve vágyakozik a srác után, majd az ebédlői álveszekedés után sminkelni vonul a mellékhelyiségbe. Egy fiú ittas apja miatt elkésik az iskolából. Két fiú ellógja a tanítást, náci híradókat néz a tévében és várja a csomagszállítót a neten rendelt automata gépfegyverrel…
Csak a szokásos?
Az alkotás néhány remekül eltalált fogással él a filmvégi sokkhatás fokozására, alig észrevehető előkészítésére. Bizonyos snittek váratlanul lelassulnak és így önmaguknál jelentősebb, mögöttes történésekre látszanak figyelmeztetni. Az önmagukban ráérős cselekményszálakat többszörös átfedésben, mozaikos szerkezetbe fűzve adagolja az elbeszélés. A külön-külön érthető és motivált cselekvésekből így egyszerre rajzolódik ki sorsszerűen egymás felé haladó utak hálózata és kaotikus kavargás.
Van Sant felvillant ugyan néhány motívumot, ami akár magyarázhatja is a bekövetkező erőszakot (a felnőttvilág tökéletes közönye vagy hiánya, a jóléttel együtt természetesnek vett szabály- és kontrollnélküliség, a feldolgozatlanul maradt médiainformációk és közösségi minták özöne). Az Elefánt leginkább mégis vizionárius hangulatával és az egymásra még a közelálló szereplők esetében is csak felületesen figyelő emberi magatartások szenvtelen dokumentálásával vési be magát jó időre tudatunkba.
