Korántsem állítom, hogy a Savaria Moziban futó Harry Brown rendezője, Daniel Barber valamiféle próféta lenne. Aki kicsit is figyeli a jóléti-fogyasztói államok vergődését és kapkodását az állandósuló gazdasági krízis feszültségei és a nyomában leépülő közszolgáltatások, a bevándorlás és a közösségi értékek, kötelékek leromlása által gerjesztett többszörös csapdahelyzetben, annak nem volt meglepetés, ami a nyáron Londonban berobbant. A film talán legnagyobb erénye éppen annak a nyugtalanságnak és nihilnek a hátborzongató megidézése, ami Európa megannyi (kül)városában mára a mindennapok kereteit adja.
A francia A gyűlölet óta nem láttunk annyira hitelesen megidézett külvárost, mint ennek a filmnek a jeleneteiben. A szürke betonkaszárnyákra emlékeztető lakótelepekkel és graffitikkel telefújt falakkal, a szemetes utcákkal és vizeletszagú aluljárókkal. És a jellegzetes figurákkal: a segélyen élő babakocsis kismamákkal, a suliból lógó kiskamaszokkal, a megtört és bizalmatlan nyugdíjasokkal. Meg persze a munka és normális család nélkül a nihilbe, drogba, erőszakba és promiszkuitásba alámerülő fiatalok hordákra emlékeztető harsány csoportjaival.
Utóbbi két csoport néhány képviselője között robban ki az a konfliktus, amely a torontói direktor dolgozatának alapját képezi. Harry, az Észak-Írországban szolgált veterán tengerészgyalogos ( Michael Caine) a történet elején veszti el a kitartó kórházi látogatásairól már régóta mit sem tudó feleségét. (A film legszívbemarkolóbb snittjei az asszony új, és a gyermekük régi sírjához kilátogató férfiről készültek.) Az élethez tartásán és józan eszén kívül egyetlen dolog köti - a Leonard barátjával ( David Bradley) csendben sakkozgatva és sörözgetve eltöltött kocsmai esték.
A lakótelephez közeli aluljáróban tanyázó galeri és Leonard között régebbre visszanyúló ellentét van. Amikor a banda majdnem rágyújtja az öregre a lakását, a férfi kétségbeesett akcióra szánja el magát, ám ráfizet. A balladisztikus kihagyásokkal sejtetett tragédia másnapján a rendőrség elgyötört tekintetű nyomozónője ( Emily Mortimer) és társa viszik meg a hírt Harrynek barátja bestiális meggyilkolásáról.
Business as usual?
A film ettől a ponttól nagyjából olyan, mintha a forgatókönyvírók ügyesen kombinálták volna Clint Eastwood nagyszerű Gran Torinó-ját és Charles Bronson alapműnek számító, 1974-es Bosszúvágy-át. A jó szándékú rendőrnő az igazságszolgáltatás fontolgatásainak és rugalmatlanságainak darálójába kerülve hiába sejti meg a férfiben a magány és az elkeseredettség miatt beinduló elemi erejű felháborodást meg annak várható következményeit. Sem ezt, sem az állami erőszak brutális és elhibázott akcióját sem fogja tudni befolyásolni...
Harry a felesége kedvéért egykor elfogadott békés, polgári külsőt komoly belső küzdelem után lépésről lépésre veti le. Kezdetben tétova akcióba kezd: első áldozata még akár önvédelemnek is minősíthető. De aztán egyre tudatosabban és precízebben tervezi meg a környéket eluraló és semmilyen normát, korlátot nem ismerő banda tagjainak levadászását. Amivel viszont Harry sem számol, az az utcai dílerek és hőzöngő srácok mögött álló sokkal keményebb hátország.
Miközben a saját nyavalyáival és korával is küzdő veterán harcosból lassan, de biztosan a bosszú külvárosi angyala lesz, a néző végig nézhet pár, az akciófilmekből jól ismert koreográfiájú jelenetet. A lesben állástól a megtévesztéses és vakmerő rajtaütésen át a kíméletlen vallatásig. Harry káosz elleni magánháborúja belekeveredik a rendőrség rendteremtő akciójával induló lázadás zűrzavarába. Ahol már minden megtörténhet. Ahol minden még talpon maradt szereplő és szándék összetalálkozik...
Amikor a posztmodern eklektika nem elég
Ha a film gyengéjeként valamit fel lehet hozni, az éppen a koncepció eldöntetlensége. Mintha az alkotóknak nem lett volna bátorságuk végig a szentimentalizmust elkerülő, társadalomkritikus és mégis akciós dráma vékony mezsgyéjén maradni (amit egyébként a filmnek a bosszúhadjáratot megelőző, bivalyerős jelenetei csont nélkül hoznak). És ettől a film furcsa és zavarba ejtő eklektikusságban tetőzve ér véget.
Ettől eltekintve a Harry Brown megnézésre mindenképpen méltó darab, felette az aktuális termésnek. Ha másért nem hát a nyitó jelenetek gettóvideókat idéző hagymázas és nyugtalanító külváros-víziójáért. Amelynek hideg és nihilista kegyetlenségéhez hasonlítani filmélményeimből talán csak a Dobermann című francia terror-mozit tudnám. Legfőbb erőssége pedig természetesen a forgatáskor 77. évében járó színész-zseni, Michael Caine mindent hihetővé tevő és érzékeny alakítása. Neki köszönhetően is a világban zajló dolgok kapcsán nem fognak nyugodtabbak lenni a film után - ezt biztosan megígérhetem.
