Néhány éve egy olyan gall filmet ( Isten hozta az isten háta mögött) dicsértünk sokszor, amelynek sikere idehaza még a hollywoodi csúcstermékekkel is elvétve esik meg. Tettük ezt nem csak a kiugró látogatottsága (mai napig 20,4 millió néző a francia mozikban - mintha nálunk egy honi produkcióra több mint 4 millió magyar váltana jegyet!) miatt. Hanem mert szórakoztató és emberszabású humorral ábrázolt egy mindenhol létező társadalmi problémahalmazt (területi egyenlőtlenségek és országon belüli kulturális különbségek, fóbiák megélése). Nos, az Eric Toledano és Olivier Nakache direktorpáros Életrevalók című filmjével erre a huszonegyre húzott tavaly lapot.
Kockáztatásuk egyáltalán nem blöff volt: filmjük nem csak hogy tökéletesen összepakolt mozgókép, hanem bölcs és minden szórakoztató jellege ellenére is összetett hozzászólás az Európa nyugati felét lassan két évtizede mélyen megosztó (akármilyen gyökerű) idegengyűlölet és multikulturális keveredés érzékeny, kényes témájához. Méghozzá a különféle rasszok és kultúrák problémás együttélésének problémahalmazát pozitív forgatókönyv szerint értelmező, mélységesen humánus és pozitív hozzászólás...
Pedig az Életrevalók nem egy jelenetében is ott vibrál a nyugati nagyvárosok sokaságában Párizshoz hasonlóan igen komoly kríziseket generáló külváros-belváros, bevándorló-hazaiak, muzulmánok-keresztények, feketék-fehérek, szegények-gazdagok ellentét összes feszültsége. Egyik főszereplője, az impulzív Driss (miközben teljesen természetes, Omar Sy egészen egyszerűen: zseniális) fekete-afrikai bevándorló. Az ő és családja sorsa akár lehetne egy újabb adalék a kezelhetetlen anarchia és káosz krónikájához, aminek elszabadulását pár éve megélte Franciaország vagy tavaly nyáron London.
A börtönből éppen szabaduló fiatalember első blikkre könnyűnek ígérkező, biztos állást keres magának, amikor jelentkezik a pazar belvárosi palotája fényűző díszletei között vegetáló, ágyhoz kötött arisztokrata, Philippe ( Francois Cluzet nem kevésbé tökéletes alakítása) 24 órás betegápolójának. Magát a felvételi beszélgetést kicsit úgy kezeli, mint az a bizonyos viccbeli nyúl. Amelyik szeretné kölcsönkérni a sün fűnyíróját, aztán mire odaér annak házához, már annyira nem bízik magában és annak segítőkészségében, hogy csak durva káromkodásra és rágalmazásra futja az erejéből...
A társadalmi páternoszter itt csak felfelé mozog?
Mégis: Driss rámenőssége, szemtelenül szókimondó őszintesége meggyőzi a leendő ápoltat, hogy a sok profi, állásinterjúkon edződött betegápoló és szociális munkás közül a fekete fiút válassza. Egy amerikai verzióban innentől a szokásos óvatos ismerkedést, a különbségek ellenére is magától értetődő közeledést látnánk - esetleg némi kommunikációs félreértéssel és kölcsönös gyengeségből adódó álkonfliktussal. Aztán jönne a derűs egymásra hangolódás. A forgatókönyvet is jegyző gallok ennél néhány fokkal bonyolultabbnak látják a problémát.
A közeledés és a megértés náluk korántsem egyenes vonalú, számtalan külső és belső körülmény által nehezített. Nyilván ilyen a két férfi közti szinte áthidalhatatlan és a bevándorló srác által természeti törvénynek tekintett társadalmi különbségük. Driss jó ideig érthetetlen szerencsének és valamiféle, egyszer úgyis lelepleződő tévedésnek kezeli, hogy beköltözhetett a minden kényelemmel ellátott palotába és a külvárosi panel-dzsungelben rekedt családját is támogathatja. Kezdetben igyekszik is megfelelően felelőtlenül hozzáállni lebénult munkaadója testi és mentális igényeihez.
Jó ideig úgy tűnik a sztori egyik legfőbb mozgatórugója, hogy miként illeszkedik be a fekete fiú a megbízható alkalmazott polgári viszonyok között magától értetődő szerepébe. Ám egyrészről a fiú eleve nem egy reménytelen, lelkiismeret híján való vadember - amit az utca törvénye által súlyosan fenyegetett öccséért önzetlenül megtett lépései mutatnak. Másrészt igazi vérbő karakter: élvezi az életet, szereti a kényelmet és hajtja a nőket. Legyenek azok bármilyen tartózkodó családtagok vagy netán idősebb korosztályhoz tartozó alkalmazottak (mint a Philippe környezetében felbukkanó két érzékletesen ábrázolt nő, Yvonne és Magalie).
Carpe diem!
Éppen ez az karakterjegy, ami a legtöbbet oldhatná az élete viszonylagos szürkesége és főként alacsony önbecsülése miatt szenvedő és a betegségét elviselhetetlen sorscsapásnak megélő Philippe számára. Drissnek nem kis energiájába kerül, amíg meggyőzi a férfit, hogy adja fel elzárkózását és a ház biztos menedékét elhagyva éljen teljesebb életet. Hogy engedélyezzen magának új élményeket - sőt kockáztasson is. Merthogy egyszer élünk. Az meg ne legyen akármilyen minőségű és sűrűségű élet.
A film messze elkerüli a szentimentális „szeressük egymást, gyereke” hozzáállást. Ennyi igazi és igaz energiát, az egészen aprótól a merész nagy dobásig mindenféle élményt és tapasztalatot giccs és hamisság nélkül felvonultató mozit sem mostanában láttunk. A befejezés is méltó a darab öniróniát sem nélkülöző, természetes és pózmentes hangvételéhez. Driss ösztönösen érzi a híres mondás igazságát: aki éhezik, annak nem halat kell adni, hanem halászni kell megtanítani.
Az Életrevalók a galloknak tavaly karácsonyi ajándék volt, hozzánk most érkezik el (Szombathelyre lemezen és vásznon egyszerre). Derűs és egyszerű igazságai már csak a történet árnyaltsága miatt is bármelyikünk számára élhetőnek tűnnek. A filmre vitel pedig a szereplők játékától, a társadalmi és helyszínek érzékletes és pontos ábrázolásán át az operatőri munkáig és a zeneválasztásig hibátlan. Ha orvosa nem írja fel és a gyógyszertárban sem ajánlják, keresse a Savaria Moziban, tékákban és DVD-boltokban!
