Hova lettek Morganék? (Cinema City Savaria)
Nincsen szerencséje Mark Lawrence-nek. Új filmje a kereskedelmi szempontból éves csúcsnak számító karácsony-újévi időszak után, az érdeklődés visszaesésekor kerül a magyar közönség elé. Ettől még bizonyíthatná, hogy képes megnyerni az ezerfejű filmkritikus, vagyis a közönség kegyeit. De a Hova lettek Morganék? egy másik hendikeppel is meg van verve.
Romantikus komédia akar lenni. Márpedig ezen a pályán az utóbbi években óriási a tülekedés. Ide mindenképpen valami plusz kell a talpon maradáshoz. Például erős és a kusza emberi viszonyokat árnyaltan feldolgozó sztori. Vagy frappáns párbeszédek és kiemelkedően jó színészi játék. Esetleg az érzelmi labirintus szokatlan nézőpontú és hangulatú feldolgozása. Nem egyszerű alkotói feladat, de korántsem lehetetlen.
Fentről nézve még megvan
A sztori középpontjában egy válófélben lévő, erősen negyvenes, középosztálybeli manhattani házaspár áll. A férfi reménytelenül próbálkozik időközben elsárkányosodott szíve hölgye kegyeibe visszakerülni, amikor egy este gyilkosság szemtanúi lesznek. Pechjükre vagy szerencsétlenségükre a tanúvédelmi program Wyomingba telepíti őket. Együtt. Életük végéig, összezárva. Mint lángolóan szerelmes párocskát. A helyi seriff kegyeibe ajánlva őket. Eddig ez még egy krimis és emberi feszültséggel telített történet alaphelyzete is lehetne.
Amikor a sablonok visszavágnak
Nos, a Két hét múlva örökké és a Zene és szöveg forgatókönyvíró-direktorának ezúttal mindebből nem sikerült túl eredetit barkácsolni. A mozidarab a sematikus motívumok és fordulatok tengerébe süllyed. Nagyképű nagyvárosiak kontra kisvárosi suttyók. Pörgős élethez szokott sznobok versus vadászmániás vidékiek. Reformkonyha a vadhúszabálás ellen. A széthullóban párkapcsolat igazi megpróbáltatásban újra virulni kezd. A hagyományos kisközösségben az elidegenedett ember magára talál. Lehet találgatni, vajon a filmzáró nagyjelenetben ellátogat-e a Vadnyugatra a bonyodalmat előidéző, brutális gyilkos!
A főszerepeket alakító Sarah Jessica Parker és Hugh Grant rutinból hozza a tőlük megszokott figurákat. Előbbi a hisztérikus feleség szerepében kifejezetten unalmas. Utóbbinak pedig meglepő módon nem használnak az évek. Mintha a szereposztó automata teljesen következmények nélkül sorolta volna őket egy sztoriba. Sem a szerelmi kémia, sem a szerelmi fizika nem működik. Nem vegyül, nem izzik fel semmi. Morganék nem tesznek jót a mozis randiknak…
Halálkeringő (Belvárosi Savaria Mozi)
Más terepen, de hasonlóan felemás eredménnyel próbálkozott a reklám- és kliprendezőként, reklámgrafikusként már szakmai ismertségre szert tett elsőfilmes Köves Krisztián Károly. Az álomgyári tucatáruval szemben ő és forgatókönyvírója nem biztonsági játékra törekedtek. Halálkeringő című mozijuk a magyar filmgyártásban fájóan hiányzó thriller műfajjal próbálkozik. Ha csak az eddigi munkái hosszával egyező, ígéretes előzetesre hagyatkozunk, joggal kapjuk fel a fejünket a kísérletre.
A zsáner kísértete járja be a filmet
Teljes érzelmi és egzisztenciális összeomlás peremére érkezett fiatal, mindennapos állapotos rendőrnő. Lefojtott, robbanás közeli szerelmi háromszög a szintén rendőr férjjel és annak zűrös személyiségű barátjával. Káoszról árulkodó és annak nyomasztó valóságával szembesítő környezet, lepusztult polgári lakásbelső a nihil megannyi fenyegető tárgyi kellékével.
Mindennek tetejébe pedig betoppan a tíz éve nem látott és gyűlölt apa. Aki maga is nyomozó lévén rögtön szagot fog lánya csődje láttán. Miközben nem akármilyen sötét titkot cipel be a már csak szikrára váró alaphelyzetbe. A robbanásig hátralévő szűkös időt a lakásba zárva töltjük hőseinkkel. Amíg ők saját meg a másik árnyaival viaskodnak és egyre ördögibb játszmában igyekeznek felülkerekedni. Talpon és életben maradni.
A jó elsőfilm porhüvelye
A látványvilág egészen ígéretes. A szűk belsők a zsáner szabályainak megfelelően nyomasztóak és sötét titkokkal terhesek. Az alakokat kísérő hosszú kameramozgások kellően és nyugtalanítóan vibrálóak. A szimbolikus tárgyi motívumok technikailag tökéletesen ábrázoltatnak, bár modorosan túlfinomulttá és öncélúvá teszik a fatális atmoszférát.
Viszont a dráma kibontása hol feleslegesen túlbonyolítottra, hol szájbarágósan átlátszóra sikeredett. A párbeszédek hiteltelenek és erőltetettek, sokszor fájóan a sematikus tévés szappanoperák szintjére süllyednek. A legnagyobb probléma mégis a színészek kiválasztásában rejlik. Sem a nagyon igyekvő Dobó Kata, sem a fáradt és groteszk-fanyar karakterek imidzsébe beleragadt Kern András nem hiteti el a nézővel, hogy igazi halálkeringőt, a görög sorsdrámák sűrűségét megcélzó apa-lánya összecsapást látunk. A jó magyar thriller még mindig várat magára…
Az informátor! (Belvárosi Savaria Mozi)
A relatív csődnek is tekinthető heti termés mellé azért került egy csemege is. Egy kaméleon természetű amerikai mesterember igazi duplafenekű, csavarosan kivitelezett darabja. Az igényes iparos: Steven Soderbergh, a szex, hazugság, video; a Traffic, a Mint a kámfor és az Ocean’s széhámos-trilógia kétarcú szerző-rendezője. Aki Az informátor! című új filmjében továbbra is folytatja azt, ami egész pályafutására jellemző. Kötélen táncol és ingázik a fajsúlyos emberi drámák árnyalt és igényes feldolgozása meg a szórakoztató popularitás legnívósabb változata között.
Erin Brockovich bajusszal, ballonkabátban és SZTK-szemüveggel
Korunk sajátosságainak megfelelően nem a politika, hanem az üzleti krimi terepén járunk. A sztori kiindulópontja valós eseménysorozat, az Egyesült Államok történetének talán legnagyobb gazdasági összeesküvése és kartellbotránya volt. Élelmiszeripari és mezőgazdasági cégek titkos üzelmeire, visszaéléseire derült fény a kukoricából származó és általánosan használt adalékanyagokkal kapcsolatosan.
A bili tartalmát pedig Michael Mann Bennfentes című filmjéhez hasonlóan itt is egy belső ember borította a tisztes üzletemberek, csúcsmenedzserek és tőzsdecápák elegáns zakóira. Mark Whitacre, a tehetséges és átlagosan karrierista biokémikus Soderbergh olvasatában mégsem a „kisember szembeszáll a hatalommal és kapzsisággal” jellegű történetek elismerésre méltó hőse. (Ezért nem véletlen a felkiáltójel sem az eredeti, sem a magyar filmcímben.)
A tehetséges Mr. Ripley az FBI-hoz megy
Markkal ugyanis valami nagyon nincsen rendben. Csak a cégéhez lojális élmenedzser és családjáért élő, törvénytisztelő családapa lenne? Vagy a valóságos krimi szorításában sután és botcsinálta kémként mozgó balfék? Netán egy karrierért mindenkit, még az FBI-t is palira vevő, agyafúrt szélhámos zseni? Esetleg korunk emblematikus karaktere, az érvényesülésért megalkuvásai közben személyiségét végleg elvesztő ember? A válasz nagyon nem egyértelmű. Az viszont igen, hogy Matt Damon meganyi rejtőzködő, identitás-zavaros hős megformálása után ezzel az alakításával eddigi pályafutása csúcsára ért.
A még mindig csak 48. évében járó Soderbergh-nek pedig még van ideje eldönteni, hogy az ingát melyik állásában akasztja meg: a tiszteletreméltó művészfilmes vagy a kasszacsilingelésre figyelő, rutinos filmes konfekciókereskedő imidzsénél. Bár, mint azt a Fonográf zenekartól tudjuk: „Mindenhol jó, de a legjobb útközben”…
