Tetro (Belvárosi Savaria Mozi)
Van ilyen! Az egész pályafutása alatt zsánerfilmeket és szuperprodukciós kasszasikereket elkövető Francis Ford Coppola, Hollywood idén 72 éves, nagy hatású rendezője idős korára megtért az európai típusú művészfilm kebelére (hogy némi képzavarral éljek). 2007-es, nálunk nem bemutatott Youth without youth című mozija után tavaly ismét szerzői receptúra szerint készített filmet. A Tetro már külső megjelenésével is provokálja a színes-szagos, szélesvásznú és speciális effektekkel turbózott látványosságokhoz szokott nagyközönséget: lassú sodrású családi drámáját ugyanis (minő borzalom!) fekete-fehérben vezeti elénk.
Olaszország, Argentína, USA
A nem kevés önéletrajzi motívummal is spékelt történet középpontjában egy olasz-amerikai família, annak is művész hajlamokkal megáldott-megvert férfi tagjai állnak. A Tetrocelli-család (ennek rövidülése adja a film kissé rejtélyesnek hangzó címét) Olaszországból vándorolt Argentínába, majd a karmester apa nemzetközi karrierje miatt New Yorkba költöznek. Itt bontakozik ki az a családi pokolra inkább, mintsem élhető idillre emlékeztető kapcsolat az atya és két fia között, ami a film bonyodalmát, robbanóanyagát adja.
Otthon, édes otthon
Coppola új filmjének egyik legfőbb erőssége éppen a családi viszonyok és a titkokkal és elfojtásokkal terhes múlt lassú, a néző számára nem kevés meglepetést tartogató feltárása. A Nagy Almából idővel újra Buenos Airesbe költöző báty, Angelo embergyűlöletének nyomozgatásával indul a történet. Kezdetben csak az évtizednyi kihagyás után hozzá ellátogató, fiatalemberré érett öccse megjelenésével kialakuló testvér-drámának gondoljuk a dolgot. Ahogyan Bennie elkezd komolyabban Angelo barátságtalan és minden pillanatban robbanással fenyegető álarca mögé látni, a kezdeti Káin-Ábel értelmezés fokozatosan egyre sűrűsödő családi titkoknak adja át helyét.
Spoilerkedés nélkül nem lehet még csak vázlatosan sem érinteni azt a gyűlöletből és szeretetvágyból összeálló, kibogozhatatlan kapcsolatrendszert, amely a család tagjait egymáshoz fűzi. A Tetro egyszerre mesél bizalomról, magán és családi titkokról és hazugságokról, őszinteségről és ennek nehézségeiről, barátságról és az összetartozás súlyairól, művészetről, vágyról és annak megélhetőségéről, hűségről és megbocsátásról. Vagyis ( Douglas Adams szarkasztikus könyvcímét idézve) benne van az „élet, a mindenség meg minden”.
Mindent bele, művész úr?
A film fogadtatása, kritikai visszhangja is nagyjából ebből a koncentrált drámaiságból kiindulva igyekszik értékelni Coppola moziját és próbálja azt elhelyezni az életmű egészében. Az biztos, hogy Scorsese mellett ő az a tagja a ma nagy öregeknek számító direktornemzedéknek, akinek egész pályafutására az igényesebb, erősen szerzői jellegű és egyéni hangvétel meg az eladható közönségfilm közti néha szétválaszthatatlan kettősség a jellemző. Mert hova tetszenének sorolni a Keresztapa-trilógiát vagy az Apokalipszis most-ot? Hogy a felénk kevésbé ismert Magánbeszélgetés-t vagy A kívülállók-at ne is említsem…
Nehezen eldönthető, hogy csak egy időskori hóbort, hogy a szakállas iparosmester már a második szerzői és „amerikánkívüli” darabját teszi le az asztalra - esetleg minőségi fordulatról van szó. Nem tudni, hogy blöff vagy őszintén gondolt, magánérdekű közlemény-e a Tetro. Mindkét álláspontra találni elég érvet a filmben és annak Coppolára jellemzően professzionális tálalásában.
Már csak ezért is megéri: zseniális színészek
Mivel elsősorban rábeszélni igyekszem Önöket a film megnézésre, lássuk inkább a Tetro melletti érveket! Ezek első sorában, a csavaros és végig feszültséggel teli történetvezetés mellett/előtt a nagyformátumú színészi alakításokat kell említeni. Középpontban az egyébként a filmben alakított Angelóhoz hasonlóan botrányos és nehéz jellemű Vincent Gallo. Vagy az apa szerepében rutinosan profi Klaus Maria Brandauer és (a film nagy felfedezéseként) a fiatal DiCaprióra emlékeztető Alden Ehrenreich. Esetleg az érzékeny és háttérbe húzódó, de impulzív nőalakokat játszó Maribel Verdú és Almodóvar egyik kedvence, Carmen Maura.
Hogy a Buenos Aires-i művész-televény színes figuráiról már ne is beszéljünk! Mindehhez az argentin hétköznapokat és a patagóniai környezetet érzékenyen, egyáltalán nem giccsel festő, ízléses operatőri munka és miliőfestés, atmoszférateremtés társul. Lehet Coppola új moziját blöffnek tartani - kihagyni mindenestre kár lenne. Ugyanis formailag magasan a filmszínházak átlagtermése felett jár…
