A Woody Allen munkáiért rajongó közönségre biztosan nem lehet panasza az idén 76 éves, New York-mániákus rendezőnek. Merthogy a hálás publikum a siker hullámvasútja ellenére hűségesen kitart a mester (kismester?) filmjei mellett, az biztosnak látszik. Azt is nehéz eldönteni, hogy tényleg fakóbbak, fáradtabbak lennének-e az újabb alkotásai. Köztünk szólva: melyik középszerű rendező ne tenné össze a kezét, ha a leggyengébbet ezek közül a sajátjának tudhatná?
Az ma, az életmű kései szakaszából visszanézve már egészen biztosnak tűnik, hogy történt valami komolyabb változás a színész-rendezőben az 1990-es évek közepe táján. És nyilvánvalóan nem kizárólag a botrányszagú magánéleti fordulatokra (lolitás felhangú kapcsolata a nálánál évtizedekkel fiatalabb, távol-keleti nevelt lányával és válásuk Mia Farrow-val) kell fognunk mindent. Hiszen a munkáiban korántsem kizárólag privát gyökerű váltás tapasztalható attól a korszaktól kezdődően.
Go West (és tovább)!
Az első évtized műfaj-paródiái után Woody Allen az 1970-es évek végére találta meg azt a saját hangot, stílust és témát, ami őt világhíressé és modern film utáni idők egyik legkarakteresebb alkotójává tették. Az Annie Hall és a Manhattan utáni szűk másfél évtizedben a New York-i értelmiségi és zsidó polgár különféle neurózisaiból és komplexusaiból, a posztmodern nagyvárosi ember párkapcsolati és karrier-problémáinak humorral és szeretetteljes iróniával szemlélt, szórakoztató univerzumát alkotta meg.
Miközben bebizonyította, hogy képes bergmani ihletésű és művészi színvonalú drámákat (pl. Szobabelsők) és az azóta általánossá vált retró-érzés cizelláltságával különféle stílusgyakorlatokat is tető alá hozni (pl. A rádió aranykora, Kairó bíbor rózsája), sőt akár egyetlen filmben zseniálisan ötvözni az előbbiekben vázolt összes irányt (pl. Zelig).
Az utolsó klasszikusnak tekinthető munkája, a magánéleti botrány kirobbanásának idején készült, példázatos témájú Férjek és feleségek után a mester jól érzékelhetően szakított azokkal az elvárásokkal, amik filmjeit övezték. Elhagyta például kedvelt városát, a Nagy Almát, a Várost-Amelyik-Sohasem-Alszik. Sokszor barátoknak is számító, főként a keleti parton és színpadokon ismertté vált és állandó színészei helyett elkezdett egyre gyakrabban forgatni csúcskategóriás hollywoodi sztárokkal. És egyre gyakrabban hiányzott személye a kamera elől...
Londoni randevúk
Az ezredforduló körül készült munkái egyszerre ismételgettek motívumokat és témákat a klasszikus Woody Allenből és ugyanakkor igyekeztek új, legtöbbször műfaji és nyíltan populáris utakat keresni. Ebben az időben egy valamiben majdhogynem tökélyre fejlődött művészete: szinte nem volt év, amikor (az embert, aki a rendezésért járó díját annak idején zenekari fellépésre hivatkozva nem vette át) ne jelölték volna legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscarra.
Ez az igényesség jellemzi a legutóbbi években készített, legtöbbször Londont helyszínül választó ciklusának alkotásait is. Az angol társasági drámák és vígjátékok legjobb hagyományainak nyomdokain járó történetekben a szigetországi középosztály köreibe helyezve a sztorikat régi kedvelt témáit variálgatja. Továbbra is a párkapcsolatok, a karrier és az önmegvalósítás labirintusaiba kalauzol el minket. Olyan figurák közé, akiket hol lebénít, hol túlontúl szabadossá tesz a híres angol jólneveltség, a jólét és az osztályöntudatuk.
A Férfit látok álmaidban magyar címet kapott tavalyi munkája legalább tucatnyi főszereplőnek tekinthető karakter egymás életét átszövő és bonyolító csetlés-botlását, kimeríthetetlen panorámáját és körtáncát mutatja be. Itt van mindjárt a több évtizedes házasság után hűtlenné vált férjét jósnő segítségével feledni kívánó idős hölgy. Vagy a kocogó, konditermekben újjászülető és a jóval fiatalabb és bombázó külsejű, volt prostituáltat feleségül vevő volt férje.
Mindenki szeret valakit, csak...
Aztán kettejük középkorú lánya, a tehetséges és éles szemű művészettörténész. Aki jó ideig elfogadással és türelemmel igyekszik egyensúlyozni orvosként végzett, de véletlennek tűnő egyetlen könyvsikere után a középszerűség önsajnálatába merülő férje támogatása és a szintén házassági válsággal küzdő, megnyerő galériatulajdonos főnöke iránt érzett szerelme között. A terméketlen író-orvos férj (úgy tűnik) vigaszt talál: méghozzá a szemközti házban lakó, egzotikus szépségű és házasság előtt álló fiatal zenész nőben.
Az előbb említett legfőbb karakterek mellett feltűnnek még tehetséges festőnő évfolyamtársak, atletikus személyi edzők, az esküvőre érkező széles rokonság haragjával megtámogatott vőlegények, halott feleségüket kitartóan gyászoló és ezoterikus könyveket áruló sármos könyvkereskedők, írói tehetséggel megáldott és kómába zuhanó kártyapartner barátok. Röviden: mindenki szeret valakit és mindenkit viszont is szeret valaki. Csak nem az, aki pont kell. Vagy nem akkor és nem ott, ahol a legjobb lenne. Vagy nem úgy, ahogy kellene...
Egy ilyen történetet éppen úgy lehet befejezni, ahogy Woody Allen teszi: abba kell hagyni valahol. Ott, ahol némely szereplőnek éppen reményre, másoknak meg a teljes elkeseredésre lenne éppen oka. Biztos, hogy a Férfit látok... nem szerzőnk legjobb alkotása, a ciklusban is akad ennél jóval erősebb darab. De tökéletesen működő szerkenytűk módjára összerakott története, igényes és atmoszferikus képi világa ( Zsigmond Vilmos) és a sok nagyszerű színész (egyebek között: Gemma Jones, sir Anthony Hopkins, Lucy Punch, Naomi Watts, Josh Brolin, Antonio Banderas és Freida Pinto) játéka megnézésre igencsak érdemessé teszi. Mondjuk szerdáig a Savaria Moziban.
