„Hétvégén elég sokan érkeznek ide Budapestről” – mondja a múzeumban a kísérőnk, amikor arról beszélünk neki, hogy Vác alig van fenn a turistatérképeken, kevesen tudják, miféle kincseket rejt.
Ezek szerint elég egy országon belül néhány száz kilométerrel odébb lakni, hogy egészen másként lássunk egy jelenséget.
Amíg a váci múzeumi dolgozó elégedetten nyugtázza a látogatói érdeklődést, szerintünk súlyosan alulértékelt a város turisztikai vonzereje.
Igaz, ez inkább előny, mint hátrány, és addig érdemes felfedezni Vácot, amíg nem teszi ezt meg a tömeg. Ez persze lehet, hogy soha nem történik meg. Amit talán nem is bánnánk annyira.
Mi is csak úgy keveredtünk ide, hogy főváros környéki kirándulási helyszínt kerestünk, a Szentendre-Visegrád-tengely már elég elcsépeltnek tűnt, ellenben a Duna túlsó partja meglehetősen ismeretlen területnek tűnt.
Akkor legyen Vác!
- született meg a döntés.
Egy darabig hezitáltunk, hogy vonattal vagy autóval menjünk, aztán praktikus okok miatt maradt az utóbbi, de elvileg vasút is jár ide, sőt láthatóan sokan bringával teszik meg a 20 kilométeres távot.
A 35 ezres Vác kicsit olyan, mint Szentendre, de van benne a barokk Győrből és a mediterrán Pécsből is.
De mégiscsak egyedi a hosszan elnyúló Duna-korzójával, a hatalmas történelmi főtérrel, a megannyi templommal és a kanyargós utcák hol szépen felújított, hol romlásnak indult régi lakóházaival.
A város egyik jelképe a hatalmas székesegyház, amely ott jártunkkor éppen zárva volt a felújítás miatt, így elég gyorsan kipipáltuk. Bizonyára lenyűgöző a belseje, kívülről viszont meglehetősen ridegen és személytelenül ácsorog egy térkővel telerakott, a nyári naptól felforrósodott tér szélén.
Ennék sokkal érdekesebbek a múmiák a Tragor Ignác Múzeumban. Ha ezek a testek Ausztriában vagy Svájcban lennének, már kilométeres sorokban állnának az ázsiai turisták a szelfibotjaikkal, így viszont igencsak szellősen vagyunk a pincehelyiségben.
A 265 (!) természetes úton mumifikálódott emberi maradványt a kilencvenes években találták meg véletlenül, amikor a főtéren álló Fehérek templomát újították fel.
Kiderült, hogy a 18. század második és a 19. század első felében temetkeztek itt a kriptákban, főként a tehetősebbek, hogy aztán a helyiek elfeledjék az itteni „temetőt”, a különleges klíma viszont mumifikálta a fakoporsókba tett holttesteket.
Egészen hihetetlen, hogy még a belső szervek is viszonylag épségben maradtak, így mindenféle kutatást lehetett és lehet velük végezni, ráadásul a koporsókon ott vannak a nevek és egyéb információk.
A múmiák többségét a Magyar Természettudományi Múzeum őrzi, de itt, a pince hűvösében és homályában, az egymásra halmozott fakoporsók társaságában is van belőlük néhány. Garantáltan nem feledjük el az élményt.
Mellesleg a városnéző sétát nemcsak ezért érdemes itt kezdeni, hanem azért is, mert kisfilmek és néhány jól berendezett terem segítségével gyorsan képbe kerülhetünk Vác történelmét illetően, ami segít értelmezni a látnivalókat és az egész város hangulatát. A kiállítási anyag a török kiűzési utáni barokk korszakra és a multikultira koncentrál. Ez utóbbi általában erjesztően hat egy város életére.
Kötelező programnak számít még a tekintélyes méretű Március 15. tér a már említett Fehér templommal, a városházával és megannyi régi, csinos épülettel, szobrokkal, virágokkal, szökőkúttal, ahogy illik.
A tér egyik végén búvik meg az hírnevéhez képest igen szerény méretű Mihályi Cukrászda, amely a közelmúltban nyerte el Magyarország legjobb cukrászdája címet. Láthatóan nem szálltak el önmaguktól, szerényen kiszolgálják a betérőket, igaz, elég vastagon fog a ceruzájuk. Azt mondják, hétvégenként megostromolják a néhány asztalt a vendégek, de nekünk szerencsénk volt ezen a hétköznap délidőben, és valóban nem csalódtunk a süteményekben, amelyek nem méretükkel, hanem meseszerűséggel igyekeznek elkápráztatni bennünket.
Bizonyára napokat el lehet tölteni Vácon, de nekünk most csak egy kiadósabb sétára futotta a belvárosban.
Mindenre nem térnénk ki, arra vannak az útikönyvek, de a börtön szomszédságában álló diadalív mindenképpen említésre méltó. Egyetlen ilyen van az országban, és ez sem igazán töltötte be eredeti szerepét.
1764-ben a váci püspök jó ötletnek tartotta, hogy gyorsan rittyentsenek egyet a városba látogató Mária Terézia tiszteletére, de a legenda szerint a királynő, amikor megtudta, hogy két hét alatt építették fel, nem mert alatta áthajtani a kocsijával.
Viszont így maradt egy különleges idegenforgalmi látványosság.
Múmiák ide, sütemények és a diadalív oda, a legjobb talán a Duna-part. Van itt hajókikötő, kiépített korzó, vendéglátó-helyek, gondozott park játszótérrel, kicsit lejjebb a nagy folyó a maga természetességében.
