Nem vagy benne a pillanatban! Nem élvezed a momentumot! Meg fogod bánni utólag, hogy nem arra figyeltél! Ezek a klasszikus kritikai szólamok, amikor valaki a világ túlsó felén odakerül valami csoda elé, és agyonfotózza a látványt. Pedig a helyzet az, hogy egy friss kutatás szerint ő valószínűleg jobban érzi magát a bőrében, mint a többiek, akiknek nem az az elsődleges dolguk, hogy előrántsák a kompaktot.
Az Amerikai Pszichológusok Szövetsége végzett kilenc kísérletet kétezer emberrel, akiket tipikus nyaralásos szituációkba helyeztek, benne buszos körúttal és virtuális szafarival. A résztvevők felét arra kérték, hogy élményeik során fotózzanak, a másik felét pedig arra, hogy semmiképpen se tegyenek így. Aztán megkérdezték tőlük, mennyire érezték jól magukat, és mennyire kötötték le őket a látottak-hallottak. A végeredmény olyan lett, amire aligha tippelnének sokan:
Összességében azok, akik fényképezgettek, jobb közérzettel távoztak.
A kutatás végzői szerint ugyanis az van, hogy a fotó készítése éppenséggel azt erősíti, hogy az ember benne legyen a pillanatban, a tapasztalás beleégjen a fejébe, mindeközben pedig figyeljen is rá, mi történik körülötte (ezt rendszeresen fotózó újságíróként csak megerősíteni tudom: amint belelesek a gép keresőjébe, sokkal fókuszáltabbá válok. Ugyanakkor engem is meglepetésként ért ez a felismerés, hogy a pontosan dokumentált utazásokat utólag tényleg maradandóbbaknak éreztem.)
A tudós urak szerint azonban vannak kivételek:
A tanulság? Amikor a facebookos hírfolyamunkban látjuk a tucatnyi képeket a pálmafák sodrásából, a langymeleg összebújásról a festői hegygerinc oldalában és az integetést a kambodzsai dzsungelből, jusson eszünkbe, hogy ők valószínűleg jonbban érezték magukat, mint azok, akik nem nyomták az exponálógombot! Kérdés, hogy létezik-e még egyáltalán példa az utóbbira, és ha igen, miért nem mutogatják múzeumban.