Az elmúlt hét végétől kezdődően zajlott a fővárosban az Electronic Beats Fesztivál, amely nevéhez igazodva az elmúlt években az újhullámos villanyzenék nagyszabású szeánszává lett, idén már tizenhat hazai és külföldi fellépővel, köztük világszerte sold out-bulikat tető alá hozó alkotókkal. A magentás teknórendezvényre most ráadásul meghívtak egy hamisítatlan kakukktojást is: Omar Souleymant, aki több szempontból is kilógott a mezőnyből, miközben mégis az egyik legjobban várt fellépő volt.
És akinek kapcsán az alábbi elementáris kérdés merült fel nagyon hamar:
Komolyan vagyunk itt, vagy nem vagyunk itt komolyan?
Hogy megértsük a kérdésfeltevés okát, először is érdemes tudnunk, honnan jött az ember. Souleyman szülőföldjén, az El-Haszaka kormányzóság területén húsz éve ragadt először mikrofont, hogy olyan zenét adjon elő, amire a dabke nevű közel-keleti néptáncot szokták félkörben ropni a szórakozó népek. Ez a táncforma feltehetőleg ókori kánaánita-föníciai gyökerekkel rendelkezik, és úgy alakult ki, hogy a sárból és szalmából hegesztett háztetőket talppal kellett stabillá tenni. És akkor már miért ne legyen mindez vidám móka! A sajátos mozgásformát ma Libanonban, Szíriában, Jordániában, Irakban és Palesztinában csapatják örömteli eseményeken, leginkább esküvőkön.
Szóval, igen, ő egy megrendelhető szórakoztatóiparos volt a '90-es években, akkora név a maga zsánerében, hogy az ifjú pároknak a lagzi után jó pénzért átadott hanghordozók később százával bukkantak fel kalózkazettás verzióban helyi árusoknál. Tessék, ízelítő ebből a korszakból:
Nem nehéz észrevenni, hogy miközben ez egy nagyon nem európai műfaj - ami többek között iraki, török és kurd motívumokat is hordoz magán -, mégis vannak rokonítható elemei a nyugati fiatalok kedvenc elektronikus zenéivel. A dabke hasonlóan repetitív és hipnotikus hatású, mint egy house-klubban izzadó DJ szettje hajnali kettőkor, és képes is úgy működni.
Főleg amióta bő egy évtizede Souleyman áttörte a nemzetközi ingerküszöböt Highway to Hassake című válogatásalbumával, amit egy seattle-i kiadó jelentetett meg, 2013-as lemezén pedig zenei producerként már az agyasabb gépi tánczenék egyik brit kiskirálya, Four Tet állhatott be mögé. Aki viszont nagyon okosan nem nyúlt a műfaj esszenciájához, csak finomhangolta azt, és elhelyezett benne pár hangsúlyt – így egy pillanatra sem érezni, hogy valaki ezt divatossá akarta nekünk tenni.
De Souleyman ennek ellenére, sőt, talán saját akarata ellenére mégiscsak divatos lett.
Pénteken az A38-on egy komplett teltház volt rá kíváncsi, de nagyon úgy tűnt, hogy a többség nem a komoly alapállásból érkezett. Vagy csak mi álltunk olyan helyen, ahol a cirkuszi rácsodálkozás, az egymásra vigyorgás és a halk
szaddám!
megjegyzés volt a jellemző. Persze, Souleyman eleve babonázó jelenség: nyaktól bokáig érő disdásájával, a fején hordott kefijával, aviátor napszemüvegével és rezzenéstelen pókerarcával maga a két lábon járó olajsejk-sztereotípia. Aki két órával korábban a koncerthelyszín éttermében sem szabadult meg a lencséitől, még a fellépőszituáción kívül is akkurátusan őrizve az őt belengő misztikumot. ( Google-keresések alapján is úgy tűnik, nem sokan láthatták eddig a szemét.)Ettől függetlenül a zenéje is van annyira sokrétű, hogy behatóan foglalkozva legyen vele - szerencsére a kritikusok rendre el is végzik ezt a feladatot -, ide azonban az emberek a szuggesztív jelenségért érkeztek. Kár, hogy a szuggesztió megmarad a külsőségeknél, azon túl csak komótos tapsolás és enyhén mozgósító tenyérlengetés érkezett a túlmozgásosnak véletlenül sem nevezhető sztártól, aki azon is látványosan hezitált, hogy belepacsizzon-e egy felé nyújtott tenyérbe.
De még mindezekkel együtt is működött a dolog: a közel-keleti motívumok közelebb jöttek a magyar közönséghez, mint valaha, az első tíz sor pedig nem is állt meg az ácsorgásnál, ennyi önfeledt rácsodálkozást régen láttunk már itt a bulibárka fenekében. Ki hitte volna, hogy Merkel országának legismertebb mobilszolgáltatója épp a menekültkérdés fókuszában álló kis állam egyik legizgalmasabb előadójával bontja le egy este erejéig a kulturális korlátokat? Mindenesetre a zene újra bizonyította, hogy nem ismer diplomáciai határokat, a táncra perdülés pedig egyenesen homályosra tapossa azokat. Ennél jobbat pedig kívánni sem lehet ezekben a külpolitikailag zűrös hónapokban.
