Hogy mennyire spontán érzelemből, és nem színpadias hatásvadászatból tette ezt, azt jól bizonyítja, hogy a jelenetet épphogy el tudta kapni a kamera. Ritkán látható – általam eddig még nem tapasztalt – példája a nevelőklubhoz, a szülővároshoz való kötődésnek (még akkor is, ha Halmosi Péter is idegenlégióskodott). Még hányan tehetnék ezt meg a Halinál, és vajon hányan tennék meg a csupán pénzkeresetként ide-oda igazolgató idegenlégiósok közül a teljesen elüzletiesedett focivilágban?
Persze, miért is tennék meg, érzelmileg mi is kötné őket az éppen aktuális munkaadó klubjukhoz? A Haladásnál Halmosi Péternek volt mit örökölnie, s volt kikről példát vennie nemcsak futballtudásban, de klubszeretetből is. Gondolok itt többek között éppen édesapjára, Halmosi Zoltánra, vagy az olimpiai bajnok Szarka Zoltánra.
De, hogy mennyire nagy hagyománya van a Hali szívnek, a klubhoz, Szombathelyhez való ragaszkodásnak, azt onnan is tudom, hogy nagyapám - aki a megalakulás után csaknem húsz évig volt a Haladás VSE intézője – gyakran mesélte, hány kiváló labdarúgót akartak más hazai klubhoz – köztük annak idején főnyereménynek számító fővárosihoz – átigazolni, elszipkázni, de ez még a MÁV nyomása ellenére sem sikerült.
S, ha már a Haladásnál tartunk, a menedzsment példát mutat abban, hogy igenis lehet magyar edzővel, szinte száz százalékig magyar játékosokkal – köztük több saját nevelésűvel – jól focizó, ütőképes, mi több, eredményes csapatot összekovácsolni. Olyan játékosokkal, akik értik a közönség hangját, akikkel anyanyelvükön lehet beszélni, akik odateszik magukat a pályán egymásért, a klubjukért, városuk szurkolóiért.
Éppen az idegenlégiósokkal agyontűzdelt, szélsőségesen szereplő, néha vergődő élvonalbeli csapatok bizonyítják azt, hogy sem klub, sem válogatott szinten nem megoldás az agyonfizetett, agyonajnározott, de külföldön már lefutott edző (a közelmúltban két külföldi edző is alaposan megterhelte az MLSZ pénztárcáját és még annyit sem ért el, mint Egervári Sándor) alkalmazása. Nem jelentenek megváltást több világtájról leigazolt, a közvetítőknek jó pénzt hozó harmadrangú játékosok, akik paradox módon teszik szívükre a kezüket a magyar himnusz elhangzásakor.
A pénzt inkább az utánpótlás-nevelésre, a valóban tehetséges, és a hazai labdarúgás szolgálatára alkalmazott játékosok dotálására kellene fordítani. Persze ehhez az is kellene, hogy magyar legyen a tulajdonos, a menedzsment is, s magáénak érezze a csapatot a város is. Ahogy az Szombathelyen történik.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
