Majdnem pontosan kilenc éve, 2001 márciusában annyi emlékezetbe égett bele a flegmán énekelt "I ain't happy, I'm feeling glad, I got sunshine" sor, amennyibe az összes robitusszin reklám sem. Ezzel a refrénnel ugrott fel a Blur-alapító Damon Albarn virtuális zenekara, a Gorillaz a zenecsatornákra és a rádióhullámokra, hamarosan mindenki a szuperkúl majomparádéról beszélt, a dalt pedig unalomig játszották. A slágerrel együtt a lemez egésze egy jól összerakott, hangulatváltásokban sem fukarkodó egyveleg volt mély lüktetéseit leváltó harsányságaival, füstös melankóliájával, dubos basszusaival. A második albumra, a Demon Daysre négy évig kellett várni, bár a Feels Good Inc. fülbemászásával ott is túlharsogta a többi számot, pedig ez a lemez egy fokkal talán még szélesebbre tárta a rockkal és hiphoppal táplált cirkuszi barkácselektronika szelencéjét, és hagyta életre kelni ezt a furcsa fajzatot (hogy aztán az egyik legjobb poplemezzé váljon abban az évben).
Plastic Beach: a pop és a mélység szellemében
Ezután majdnem nem lett semmi a közkedvelt projektből, ezt lenyilatkozta Albarn is, társa, a képregényes Jamie Hewlett pedig azzal jött, hogy "már kibaszottul unom rajzolni ezeket a karaktereket." Aztán mégis elkezdtek szivárogni ellenkező előjelű hírek, a főkolompos pedig újfent szólt a sajtóhoz, ezúttal azt, hogy jön az új Gorillaz, de ez pályájának lehető legpopzeneibb albuma lesz, és valami mélységet is szeretne belecsempészni. Nos, meghallgattuk, és azzal az örömhírrel szolgálhatunk, hogy a terveket egészen magas hatásfokon sikerült végrehajtani. Ehhez persze be lett vetve a tömeguszító fegyver: egy rakás neves vendégművész is.
A szimfonikus albumnyitány után például bejelentkezik Snoop Dogg, egy pozitív kicsengésű, nyolcvanas évek Miamijába repítő szintikkel felizzított zenei alapra, és a folytatás sem kevésbé különleges, a White Flagben ugyanis a hangszereket a Libanoni Nemzeti Zenekar (!) szólaltatja meg, ami egy hirtelen váltással akadozó ütemekbe és két londoni mc dumájába torkoll. Sikerült becsalogatni a stúdióba az öreg soul rókát, Bobby Womacket is (aki egyébként sosem hallott azelőtt a Gorillazról, tulajdon lánya győzte meg, hogy nem majmokról, hanem egy állandóan változó kollektíváról van szó, akik cserébe nagyon frankók, ezért el kell vállalnia a felkérést), hozzá Mos Def társul a Styloban.
Ebből készült az első single is, és hozzá ez a kitűnő, autós üldözéses videoklipp egy újabb celeb, Bruce "fehér atlétában eléjátszható mocskos rendőrszerepet adjatok nekem" Willis főszerepeltetésével. Nézzük is meg, hát nem?
És ha ez még nem volna elég a hip hop orientációból, itt vannak az éleseszű tanítók, a De La Soul, akik alatt úgy érezhetjük, mintha egy sziruppal lelocsolt szivárványon szánkáznánk lefelé, és még egy búgócsigát is pörgetnénk hozzá ( Superfast Jellyfish). Megidéződik még Jan-Michel Jarre szelleme is az Empire Antsban, de a a legnagyobb meglepetés még csak most jön: Lou Reed mint újabb vendégszereplő! Ezt már csak az a kombó fekteti kétvállra, amikor a legendás The Clash két alaptagja, Mick Jones és Paul Simonon száll be a negédesen induló, de bolondos effektekkel felkavart címadó dalba ( Plastic Beach).
Említettem, hogy a vendégművészek komoly mennyiségben járulnak hozzá az album változatosságához, de egyikük sem érne semmit a mezőn táncolós, buborékfújós hülyüléses, naivan gyermeki, néhol szándékoltan, de nem idegesítően giccses szintinyivákolássá alakuló zenék nélkül, amiket kaptak maguk alá (a nosztalgikus-összeborulós On Melancholy Hill ars poetica is lehetne ebből a szempontból, talán nem is véletlenül illesztették az összesen 18 számos dalzuhatag közepének környékére).
A rajzmajmok álcája mögé bújó Albarn igazán színpompás cirkuszra, hurráoptimista összképre akarta cserélni a korábbi melankóliát, és ez maradéktalanul sikerült is neki. Arra azonban készüljünk fel, hogy az elődökhöz ( Clint Eastwood, 19-2000, Feel Good Inc., DARE) hasonló letaglózó slágert nem fogunk találni - pedig az összes zene rendben van -, de nem is baj, ez Damon Albarn szerelemgyereke, az örömzenék pedig mindig önmagukért íródnak. Úgyhogy lógassuk csak lábunkat bátran a műanyag tengerparton. Nincs abban semmi rossz.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
