Így utólag is felrovom magamnak, minek kellett pontban nyolckor péntek este a szombathelyi MSH-arénába belépni. A vicceskedő jegyszedő is megmondta, aki bemegy az bent marad: nincs ám ki- meg bemászkálás… Visszaút elzárva.
Igazán késhettünk volna!
Persze nem kellett volna felizgatnom magam az előzenekaron, akkor jobban belelazulok a Quimby első fél órájába. Nem is lett volna különösebb gond, ha történetes nem erre a koncertre, hanem mondjuk egy tíz évvel ezelőtti „Megáll az idős” városi bálba kódolom magam. Mert a fehéringes nyakkendős gitárharcosok, ahogy előre koreografált mozdulatokkal jobbra-balra lengetik hangszereiket, aranyosak meg minden. Se saját számok, se énekes… (Kint a Zaporozsec nevű zenekart emlegették, megnéztem őket a youtube-on, hát ott egészen más élmény. Zavarban vagyok.) De hogy én Quimby-koncert előtt a 007-es ügynök nótáját hallgassam gitárzenekarra hangszerelve?! Nem.
(Időközben bejelentkezett a Facebbook-on az igazi Zsaporozsec. Valóban nem ők borzolták az idegeimet. És hogy kárpótoljam őket a hírbe hozásért, egy kis reklám: 12-én Péterfy Bori előtt lépnek fel a Sportházban)
Na mindegy, kiverekedem magam a folyosóra, nagy tumultus, benzinárban mérik az ásványvizet (400 forint). A női mosdó előtt az ajtónál a sor. Ott szembesülök a ténnyel: a jócskán harmincon túliak adják a törzsközönséget, akik tizenöt-húsz éve még festetlenül csápoltak Oladon Kiss Tibiékre.
Visszaszívom közben a morgásom, lehet, nekünk, a szocializmus utolsó nemzedékének tényleg bejön ez az előzenekar, mert bent nagy ovációval búcsúznak a helyi erőktől.
Jöhetnek a Kabócák!
Nekik viszont megadom magam: újra és újra meg kell állapítanom, a Quimby jó zene, legalább három zenekarra való stílus keveredik, számról számra más ízekkel, más fűszerezéssel, de ugyanazzal az érzékenységgel és energiával. A csendesülős koncertjeikre is vevő vagyok, az a Quimby-színház persze más minőség, ahogy ez a mostani, a profi világítástechnikával megkoreografált nagyszínpadi produkció is, ami a zúzósabb számoknak kedvez.
A szöveg-centrikusabb sanzonos beütésű dalok így most kevésbé jönnek át, az arénában az alapzaj sem kicsi. Kipróbálom a lelátót, személytelenebb, nem látni az arcokat, pedig vétek kihagyni, ahogy Kistibi, az uderground sármőr a hajába túr, vagy ahogy Líviusz grimaszol. Lent a sűrűjében, az arénában nagyobb az élmény, az első néhány sor csápol, a többség ringatózik.
A legnagyobb kedvenc ma: a Fekete Lamour
Mindent a nyakunkba kapunk, húsz évet, tizenkét lemez eszenciáját, a legelső szárnypróbálgatástól a mérföldkőnek számító Qumiby-nótákig széles a repertoár, precízen koreografált blokkokba rendezve: expresszívebb, rockosabb után szigorúan epikusabb rész következik. Profi a színpadtechnika, első osztályú koncertélmény.
Azért a keménymagban látni kölyköket is, és pimaszul fiatal csajokat. A buli végén a frontember nem hiába köszöni Szombathelynek a fiatalokat, és azt, hogy még ennyien voltunk, akik kifizettük a 3500 forintos beugrót. (Legalább ezerre saccolom.) Mert különben, vallja be: Ajjajjaj „el kéne mennünk dolgozni” Ezért tanácsolja, fizessük be magunkat más zenekarok bulijaira is, hogy nekik se kelljen dolgozniuk, és ha mi sem akarunk dolgozni, alapítsunk magunknak is zenekart:)
Kifelé menet már azon morfondírozom, Omega mintára, vajon megérjük a Quimby 50-et is? Ködben úszó szimfonikus hangszerelésű Most múlik pontosan-nal? (Addig a polgármester úr biztosan Kiss Tibit is megtanítja újraéleszteni:)
Quimbyék amúgy Szombathely után nyakukba veszik Európát: májusban többek között Berlinben, London, Párizsban koncerteznek…
