Tegnap mutatták be a “Tavaszi szél – az ébredés” című, független produkcióként készült dokumentumfilmet, amiben Topolánszky Tamás Yvan rendező és Sümeghy Claudia producer egy éven át követték kamerájukkal a Tisza párt elnökét és politikai közösségét. Ennek az eredménye egy dinamikus, de egyben fullasztó politikai kollázs lett, amitől a rendszerváltásra kiélezett néző egyszerre kezdi el magában érezni a munkára hívó chi-t, és tudatosíthatja magában, hogy a kormányváltás jelenlegi esélye nem egyik napról a másikra alakult ki.
Nem csúcsidőben, kora délután néztem végig az alkotást, naivan azt gondolva, hogy a szombathelyi moziban egyike leszek annak a pár lelencnek, akinek hozzám hasonlóan egy lyuk tátongott a napjában és igyekezett feltölteni azt valami kellemessel és egyben hasznossal. Kellemesen kellett csalódnom, ugyanis a moziterem durván fele megtelt, hasonló nézőszámokat produkálva, mint egy átlagos, külföldi filmszenzáció második hetes vetítései – azzal a különbséggel, hogy itt frissítően túlsúlyban voltak az idősebbek középkorúak.
Gondolati síkon minden bizonnyal összekapcsolódott a nézőtér: ha kormánytagok alakját, illetve bevágott videós nyilatkozatait vélték felfedezni a képernyőn, uniformizált sóhajtások, elkeseredett nevetések és szarkasztikus kommentek repkedtek a levegőben. Ez kellőképpen megadta a vetítés alaphangulatát.
Az alapélményt szinte tálcán kínálták: végig érezted, hogy egy imázsfilm biodíszleteként funkcionálsz a székedben, ezt azonban mégsem bántad, mert valahol az húsz százalék után magad is a képkockák mögött megbújt alkotóelemnek kezdted érezni. Igazán behúzott valami, de pontosan miért?
Ez egy olyan történet, aminek a befejezése még nyitott és rád is szükség van a folytatáshoz. Mintha egy gyorsvonaton ülnél – természetesen nem MÁV-stílusban. A visszakacsintó Partizán-stúdió, a kijózanító influencer-tüntetés, a Völner-Schadl ügy hangfelvételei, a Tisza Világ adatszivárgása egy dózisba beadva újra és újra szembesítik nézőt azzal mi is forog kockán áprilisban – erre kellőképpen ráerősítenek az egyébként elég egybehangzóan nyilatkozó szakértői vélemények is.
Ezen kívül, a képkockák Nostradamus-féle jóslatként igyekszenek elővetíteni a lehetséges forgatókönyveket: az október 23-i nemzeti menet videóiból zökkenőmentesen átteleportálódunk vasárnapi Március 15.-i miliőbe.
Egy önállóan gondolkozó, reményteljes közeg, sokszínű emberi jellemvonásokkal – a képernyőidő legnagyobb részét elfoglaló küzdőtársak feladata nemcsak a hitelesítés és Magyar mondandójának alátámasztása. Radnai Márk olykor felcsattanó attitűdje, Bódis Kriszta társadalmi érzékenysége, Nagy Ervin és Rost Andrea messiás-váró, rendszerváltó szemlélete mind bekapcsolnak a nézőben egyfajta feltámadó azonosulást, amit már régen nem látott vendégként köszönhetünk a Fidesz emberközelinek még véletlenül sem nevezhető politikus-modelljében szocializálódva.
Az alkotók a színpadiasan apáskodó, nemzet felett hierarchikusan működő vezetőréteg helyett egy olyan hozzáállásban sokszínű, kollaborációra képes közösséget kapnak lencsevégre, amit nézve óhatatlanul kikívánkozik az nézőből, hogy ő is pont ugyanúgy kezelte volna Magyar erős, jótékonyan makacs személyiségét, mint, ahogy azt látszólag Radnai tette. A felvonultatott politikusok közti dinamika leképezi a Tisza ígéretét, miszerint igenis lehetséges az ideológiai hovatartozáson átívelő kooperáció magyar és magyar között.
Tudatalatti kötődésünkhöz erősen hozzátesz Szabó Andrea, Ruff Bálint, Lakner Zoltán és Dull Szabolcs értelmező és kontextust adó négyese is. Ők, valljuk be alsó hangon, az elmúlt 2 év során komfortzónánk szerves részévé váltak, annyira kikerülhetetlenül visszakacsintanak ránk a közösségi média hírfolyamainkban vagy éppen a Youtube-fiókunk kezdőlapján.
Magyar sokszor hangsúlyozott családcentrikussága már-már megszokott módon visszaköszönt a képernyőről – ebben semmi újdonság sincs. Ám, ha valaki szentimentális érzelmi kitárulkozásra számít ezt nem fogja megkapni: a tudatosan elválasztott, de olykor összeolvadó politikai és személyes énen csak az állítólagos radnaimark.hu-s szexvideó megjelenésével foglalkozó rész törhetett át.
Amit Ruff Bálint megállapított a film végén: Magyar Péter karaktere valójában nem feleltethető le az egyre személyesebbé váló politika főszereplő-vezető alkatával aki totális dominanciájával leuralja pártját és akadályozza tagjainak egyéni érvényesülését. Itt sokkal inkább az ellenkezője történik. Az alkotás igyekszik Magyart olyan szimbolikus közösségi szereplőként ábrázolni, akit eleinte képlékeny, egyéni ötletei mellett politikai közössége felhatalmazása illetve jóváhagyása igazol.
Így leegyszerűsítve, kicsit szájbarágós konklúzióként a néző az alábbiakat viheti haza magával: a rendszerszintű frusztráció, amit az elmúlt 16 év kormányzása generált az emberekben egy transzmitterre talált, aki ezt hatékonyan, célorientáltan vetíti ki egyrészt a NER szereplőire, másrészt a magyar társadalom egészére. Ennek fényében elég nehéz azt mondani, hogy a függetlenként fémjelezett alkotás nem sodródott a kampány eszközeinek soraiban.
Lehet, hogy én nevelkedtem Navalnij-mozik tömkelegén, de mintha hiányozott volna egy múltat felgöngyölítő, Magyar nem-politikusi valója körül forgó szelet az egészből. A Tisza-előtti érával főként családi kontextusban foglalkoztak az alkotók, sőt néhol az volt az érzésem, hogy a nagyérdemű többet tudott meg Varga Judit szakmai motivációiról, mint Magyar Péteréről. NER-es múltat magyarázó, az árnyalt portré esszenciáját adó önvallomást egyértelműen nem kapta meg a néző, mivel végig a mindennapokhoz van kötve. Persze, stratégiailag érthető, hogy ebben a kampányidőszak közepén ilyen kockázatot senki nem mert vállalni.
Éppen ezért érdekes lenne elgondolkodni azon, hogy amennyiben a bemutatás ezen kívül történik, vajon milyen teljesebb-és véleményekben kiegyensúlyozottabb kép kerülhetett volna elénk?
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot! Támogasd a Nyugat.hu-t!
A Nyugat nem csak tájékoztat, hanem segít eligazodni a Budapesten kívüli világban is. Helyben vagyunk, ahol szükséged van ránk! Megmutatjuk, ami fontos, elmagyarázzuk, amit tudnod kell.
Támogasd a Nyugat.hu-t!
