Két éve végigkövethettük, ahogy egy közel-keleti barlangból, néhány csípőből kirázott kohászati mutatvány után a csillagokba emelkedik a fegyverfejlesztők gyöngye, Tony Stark ( Robert Downey Jr.), majd nemsokára leleplezi minden idők legkifinomultabb aprítóöltözékét, amit természetesen nem hajlandó átadni senkinek. Az első részben még üzlettársa ácsingózott az acélmaskaráért, a folytatásban már az amerikai kormány követeli magának. A milliárdos Stark nem hazudtolja meg önmagát, fügét mutat az irritáló szenátornak, és sokadszorra is elnyeri a maga vastapsát.
Ő nem a Watchmen megunt igazságosztói közül az egyik, egy üldözött mutáns, mint Hulk, vagy bújkáló maszkarás, mint Batman: eszébe sem jut véka alá rejteni valódi személyét. Miért is tenné, ha egyszer imádják, mindene megvan, a munkája pedig egyenlő a hobbijával?
Csakhogy a vassal rajta kívül más is jól bánik: a sokévnyi naptermés cserzette, szétvarrt testével, zilált hajzatával és aranyfogaiban valamiféle mélyen pogány őserőt hordozó Ivan Vanko (azaz Mickey Rourke, aki végre ismét hozhatja a Sin Cityben elsajátított nyers modort, csak egy adag szláv akcentussal) hozzálát ahhoz, hogy a névtelenségben meghalt apjáért - aki egykor részt vett a Stark szívketyeréjét is működtető energiaforrás megalkotásában - beszálljon a bosszú szekerébe, hogy egyszer és mindenkorra kirántsa a talajt a szupertrendi Stark alól. Időzítése a monacói nagydíjra esik, amikor a nárcisztikus milliárdosnak éppen kedve támad furikázni: a Whiplash művésznéven futó orosz pszichopata sokezer voltos energiaostorát két Forma 1-es kocsin teszteli le, mielőtt még Stark megérkezne a kanyarba.
Ellaposodó hangsúlyok
Jól hangzik, ugye? Olyan is. Nagy kár, hogy ennél jobban kicsúcsosodó jelenetet nem is látunk a továbbiakban, talán abból kifolyólag, hogy itt végre tapintható azt a riadt végveszély, mint amikor nincsen nálunk a mentőmellény, és tökéletesen ki vagyunk szolgáltatva. Vasembert öltözéke híján itt látjuk először és utoljára esendőnek. Még az sem ver mellbe kellőképpen, amikor később megtudjuk, hogy a szívét védő miniturbinát körbefogó palládium lassanként megmérgezi a testét, de ugyanígy súlytalan az az - eredeti képregényben nagyon is drámai - fordulat, amikor kebelbarátja, Rhodey ezredes nem éppen a legtisztább célokkal meglovasít egy másik vasruhát a szertárból.
Kiváló persze, ahogy végignézhetjük a Robert Downey által megszemélyesített, lassú halálára váró szuperhős borgőzös pojácáskodását (tegyük hozzá: játéka lehengerlő, de egy exheroinistától mondjuk nem is várnánk mást), vagy ahogy nem tuszkolják le a torkunkon, hogy ki is ez a Natalie Rushman, aki még Stark testőrét - akit egyébként a film rendezője, Jon Favreau alakít - is két másodperc alatt harcképtelenné teszi (a képregényben a Fekete Özvegyként ismert orosz kémnő, itt Scarlett Johansson tündököl a bőrében), ügyesen göngyölített szál a már említett feszkó az amerikai kormányzattal. A Pentagonba vágyó Justin Hammer ( Sam Rockwell) fegyvergyáros tenyérbemászó karaktere szintúgy figyelemre méltó.
Alulról szemléli az első rész fenekét?
Az egyedüli bökkenő ott rejlik, hogy amíg az első résznél a készítők részéről még érezni lehetett, hogy több mindent előhúzhattak volna a cilinderből, mint amennyit végül megmutattak, itt mintha a blockbuster-küszöb feltétlen átugrásáért könnyelműen elengedték volna a gyeplőt - bumm bele, hadd szóljon, nem baj, ha beránt minket az ipari spirál, és ezerszer elkoptatott, de annál életszerűtlenebb mozzanatokkal tűzdeljük meg a cselekményt (pontosan azt a kisgyereket találja megmenteni a főhős, aki veszélybe kerül sok száz ember között, pár nap alatt elkészül a világmegváltó találmány, és így tovább).
A veszélyesnek tűnő Whiplash kiiktatása egy karikacsapás, Natalie harci tornadresszének elfelejtenek értelmet kölcsönözni, az ő főnöke ( Samuel L. Jackson) belépője sem nagy eresztés. A végső összecsapás pedig kifejezetten véznára kerekedik, főleg az első rész fináléjának fényében, ahol még érezni lehetett a vasak ormótlan tömegét, de mostanra a feszültség is elpárolgott a hegyeken túlra. Helyette maradt a látványos CGI akció, hurrá.
De nem akarunk végérvényesen kedvet szegni, inkább pozitív hangsúllyal zárnánk verdiktünket, mert azért nem minden ennyire fenékig tofu: Robert Downey kétségkívül megéri a mozijegyre fordított pénzünket, a szájába adott hallatlanul megalomán szavakért pedig megérdemli a forgatókönyvíró, hogy jóindulattal barackot nyomjunk a fejére. Ha nem feszülünk bele a részletekbe, a logikai buktatók miatt pedig a karfába, akkor ennél megfelelőbb délutáni matinét tulajdonképpen nem is tudunk elképzelni senki számára.
Egyszerűen csak el kell döntenünk: szórakozni megyünk, vagy szőrszálhasogatni - mi letudtuk az utóbbit, és átadjuk a stafétát az előbbihez.
