Valami kimozdult a helyéből. Lehetett tudni persze előre, hisz a dolgok soha nem maradnak következmény nélkül, még egy látszólag következmények nélküli országban sem. Az a bizonyos demokráciadeficit előbb évről-évre, aztán hónapról-hónapra, hétről-hétre, végül most már napról-napra szembesíti Magyarországot azzal, hogy ami itt van, az tarthatatlan.
Az történt, hogy egy kora tavaszi péntek este, amikor a békés polgár ingerküszöbét legfeljebb az éri el, miképp alakul majd a Forma-1 másnap reggel Melbourne-ből közvetített időmérő edzése (már mindenki tudja, hogy borzalmas kísérlet volt) tartottak egy fórumszerű összejövetelt Sárváron. A Nádasdy vár házasságkötő termében – a helyszín akár szimbolikus jelentőséggel is bírhat – Németh Zsolt, az MSZP-Híd a Jövőnkért Egyesület képviselője beszélgetett Vágó Istvánnal, aki ezúttal a Demokratikus Koalíció elnökségi tagjaként látogatott el Vas megyébe.
Az ilyen rendezvények természetrajzához a honi viszonyok között szinte elválaszthatatlanul tartozik hozzá az érdektelenség. Persze másképp van ez a működő demokráciákban, de nálunk már önmagában az a tény is hírértékű, hogy péntek este bizony jó sokan voltak. Itt és most talán nem is az az érdekes, hogy mi jelentette az igazi vonzerőt? A helyiek által nyilván jól ismert képviselő, a nagyon is méltán népszerű televíziós személyiség, vagy épp a Sokak Magyarországa című programtervezet Gyurcsány által még az ősszel beígért társadalmi vitája?
Ennél sokkal fontosabbnak tűnik, hogy a választópolgárok körében ismét kezd divatba jönni a politikai aktivitás. Ennek rendesen minden oldalon örülni kellene, hisz egy kormányzat legitimitását alapvetően határozza meg, hogy az összes választójoggal rendelkező honfitársunk mekkora hányada megy el szavazni. A Fidesz azonban az apátiára, a közönyre játszik, mivel
pontosan tudja, hogy minél többen járulnak 2018-ban az urnákhoz, annál kisebb az esélye.
Mostanában napról-napra kénytelen tapasztalni, hogy az elégedetlen tömegeknek már eszük ágában sincs befogni a szájukat, tovább tűrni az önkény, a cinizmus, az arcul köpés nemzeti összefogásának rendszerét. Miután március 15-én Orbán tébolyult gőggel arról papolt, hogy ma Európa nem szabad, a sárvári beszélgetésen arról folyt a diskurzus, hogy ma már – hiszen betiltás vagy fizikai erőszak nélkül is képesek ellehetetleníteni bármelyik orgánumot – MMagyarországon tényleg nem lehet beszélni szabad sajtóról.
Arról, hogy már nemcsak a királyi tévéből ömlik trágyabűzös pártpropaganda, de a 100 százalékos állami tulajdonban lévő Eximbank által nyújtott hitelből megvásárolt, kereskedelmi TV2 is csatlakozott azokhoz a médiumokhoz, ahol lábbal tiporják a nyilvánossággal kapcsolatos legfontosabb elveket. Indulatos hozzászólások idézték fel a Tények Juhász Péter-„interjúját”, s az MTI dömpingtermékké vált hamis híreit. A társadalom minden szintjén jelenlévő centralizációt, amely végstádiumba taszította mind a magyar közoktatást, mind a felsőoktatást.
A Simicska-Orbán konfliktusból egyelőre annyi vált világossá, hogy az ismeretlen hatalmi játszmák kereszttüzében mindig a kisemberek húzzák a rövidebbet, s hogy a „mi bármit megtehetünk” Lázáros, Tiborczos, Mészárosos úrhatnám-mentalitás mára odáig korbácsolta az indulatokat, hogy akiben van akár egy cseppnyi önérzet, az többé nem fogja némán eltűrni ezt a gyalázatot.
Orbánék többnyire jól számolnak. Patikamérlegen mérik ki, meddig mehetnek el, hol a határ. Most azonban mintha elszámolták volna magukat.
Felmérések támasztják alá, hogy mind a lakosság, mind a Fidesz szavazók túlnyomó többsége egyetért a demonstráló tanárokkal. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz a kijelentéshez, hogy hasonló eredmény alakulna ki a szétvert egészségüggyel kapcsolatban is. A Matolcsy vezette MNB őrült költekezésével, az alig pár száz néző által látogatott, gombamód szaporodó stadionberuházásokkal, az egyre szélesebb körű elégedetlenség miatti bocsánatkérés sürgetését tréfának minősítő miniszterelnöki pökhendiséggel és még számtalan más sértéssel Orbán rendszere átlépett egy nagyon érzékeny határvonalat, ahonnan visszalépni már nem lesz ereje.
A péntek esti fórumon Sárvár volt a megszégyenített, lehajtott fejű Magyarország, amely egyértelművé tette, hogy nem tűri tovább a megaláztatást, hogy pokolba kívánja a mostani rezsimet, s vissza akar térni – immár sokadszor – a demokrácia, a tolerancia és a másik elfogadásának értékeit képviselő Európába.
