Itt a vége, fuss el véle! Ideje is már kipihenni az őrült forgatagot, ami a Sounclash fantázianévre hallgat már tizenhárom éve, és amire mindig többezer fiatal kíváncsi. Ezennel javítom is a tegnapi becslésem (a szervezők szíves nyomásának engedve): nem félezer ember ugrándozott a fesztivál első napján az OMK-ban (most már SIC – sic!), hanem közel ezer. Több, mint nyolcszáz jegyet adtak el állítólag, és akkor még ott vannak a potyázók meg az elővételesek… Szóval sokan voltunk.
Kétszer annyi színpad, fele annyi néző?
Szombatra lohadt valamennyit a lelkesedés: hajnali kettőkor körülbelül háromszáz eladott jeggyel zárt a kassza. Persze, akik kétnapos belépőt vettek, azok nincsenek benne ebben a számban. Sem a bérletesek. (Sem a potyázók...) A csökkenés azonban látványos volt. Talán csak a Heaven Street Seven és a Zagar tudott komolyabb tömeget csalogatni az aula színpada elé. Itt az extázis sem maradt el.
A helyzet bonyolódott valamelyest péntekről szombatra. Annyival mindenképpen, hogy már két színpad volt: egy (amit ismerünk) az aulában, és egy (amit eddig máshonnan ismertünk) a színházteremben. Nem kicsi változás ám ez! Kiváltképp azért nem, mert ennek köszönhetően sok volt a parallel produkció. Varga Zsuzsának például versenyt kellett énekelnie a háborús hangulatú Superbuttal – erről később. Előtte még annyi minden történt...
Csendesülős soft-Mantra-pornó
Az este a Mantrapornóval kezdődött. Csendesülős-nemugrálós-csaklézengős kis koncertjük nem volt igazi bemelegítés, és sem látványban, sem nézőszámban, sem kuriozitásban össze sem hasonlítható az első nap felvezetője, a Voler Mouche teljesítményével. De azért jó hogy volt. Legalább ki lehetett tárgyalni mindent a haverokkal – utána már úgysem nagyon lehetett beszélgetni az irdatlan hangerő miatt.
A mantrások előadása még tartott, amikor a másik helyszínen feldübörgött a tatabányai Marionett ID. Hát nem volt éppen gyerekjáték, ami ott a színpadon történt... Örömmel nyugtáztam, hogy a reflektorok megmaradtak – szomorúan konstatáltam azonban, hogy ezalatt az előadás alatt csak az erős, vérvörös fényeket használták. Nem mutatós (fotón) és egyhangú is ez így, kérem! Piros emberek, piros ruhában, piros gitárokon játszottak – mégiscsak marionett-mese kerekedik lassan a történetből...
Varga Zsuzsa kontra Superblutt
Hogy mit játszottak? Hangulatzenét. Olyan számokat, amikben félpercenként, a legváratlanabb pillanatban váltotta egymást a könnyfakasztó líra és a hajrázós-megremegős-kitekeredős heavy metál. Divat manapság az emo-érzést emlegetni. Hát, aki sokáig hallgatja a bábokat, azt nem csodálom, ha megkörnyékezi a feketeség. A színpad előtt néhány lány táncolt és egy fiú. Ismerős arcok. Az előző napról, más koncertekről. Kicsi ez a város. (Nagy ez a közhely.)
A többiek egyelőre vártak. Nemigazán tudhatták, hogy mire, mert még a szervezők sem voltak biztosak abban, hogy akkor most Varga Zsuzsáék zendítenek rá előbb a színházteremben, vagy a Superbutt kezdi meg a zúzást az aulában. Egyetlen használható irányelv akadt: mindenki menjen arra, amerre zenét hall! Irdatlan hosszú beállás után, jelentem: Varga Zsuzsa győzött! De nem sok híja volt – így aztán furcsa, szinte versenyszámba menő
négykezes
kerekedett hamarosan. Dumm-dumm-hejj-hejj itt – válaszul cakk-cakk-dzsdzsdzsdzs odaát. (Egyszerűn muszáj viccet csinálni ebből, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért komolyabban nem zavarták ám egymást.)Hol van már az a régi nyár...
Varga Zsuzsát ismertük. Innen-onnan, leginkább a szép karriert befutott, aztán feloszlott (miért is?!) Vénusz együttesből. Ő az az aranyos lány, aki a régi nyárról énekelt (ami hol van már, ugye), és aki egy másik számban elküldte melegebb éghajlatra az összes kockahasú jópasit. Évekkel ezelőtt volt már ez, de Zsuzsa semmit sem változott. Kortalan arc, viccelődő kedvesség, közvetlenség, felszabadultság – aki nem ismeri, előbb nézi tizenhétnek, mint harminckettőnek. (Pedig nem annyi, hanem ennyi.)
Új formációval érkezett. Két érdekességgel is szolgál ez a felállás. Az egyik az, hogy (most vagy mindig?) egy fiatal, szőke lány pengette a basszust. Általában kijelenthető, hogy egyre kevesebb nőnemű lény tesz-vesz a színpadon, a tehetségkutatók fellépői között is csak elvétve akad hölgyemény, de hogy basszusgitárral tébláboljon odafent?! – na az pláne ritka. A másik különlegessége az volt a fellépésnek, hogy kvázi hazai pályán játszottak, hiszen a gitáros, Kovács Péter idevalósi. Bár Zsuzsa viselkedése kifogyhatatlannak látszó energiatartalékokról árulkodott, lendülete valahogy nem ragadt át a közönségre: sokan, ám általában passzívan követték a koncertet.
Irány a világhír!
Ami a
nagy ellenféllel
, a szomszédban zúzó Superbuttal összeköti az imént taglalt produkciót, az egy sajnálatos, ám mind gyakrabban megfigyelhető tény: az, hogy a dalok többségét eleve angol nyelven írják. Hol van már a beat-korszak, amikor Illésék, Metróék és Omegáék minden erejükkel azon voltak, hogy elfogadtassák a magyar nyelvet a popzenében? Amikor azzal lázadtak, hogy az anyanyelvükön énekeltek? Letűnt. Most csak egy dolog számít: az érvényesülés. Ahhoz pedig sok rajongó kell. Irány a világhír! – a világnyelv segítségével. Mégis kár...A Superbutt frontembere, Vörös András (ex-FreshFabrik) nem is énekelt, inkább csak hörgött a mikrofonba. Kidolgozott felsőteste, csillogó kopaszsága, ívesre nyírt szakálla miatt egy megvadult dzsinn képzetét keltette - bennem mindenképpen -, aki fagyinak néz, és meg akar enni egy mikrofont. Ez a kép sokkal inkább megfogott, mint a produkció. Nyilván van, akinek tetszik. Nekem nemigazán. Jól van ez így.
Alvó és őrjöngő helyiség
Nagyjából egyidőben ürült ki a két színpad, kezdődött a hosszas átpakolás, beállás megint. Ami azt illeti, ezek a legbosszantóbb részek, és fesztiválokon, sajnos, sok van belőlük. Arra persze jók, hogy kicsit megdobják a pólóárus meg mindenekelőtt a büfés forgalmát, de ha már úgyis két helyszín van, legközelebb meg kéne próbálni úgy összeszervezni a dolgokat, hogy dinamikusan váltsák egymást az együttesek. Például amikor Varga Zsuzsa az utolsó dal utolsó sorát énekelte, már vehetett volna nagy levegőt a Heaven Street Seven énekese, Szűcs Krisztián.
Merthogy bejöttek a találgatások: a Heaven Street Seven következett az aulában. Az ő paralleljük pedig egy inkább meditációs zenének beillő műfajt űző, a Soundclash repertoárjába sehogy sem illő együttes lett: a furcsa nevű Porno Sherif. Aki elfáradt, és már nem akart mozdulni, mozdulni, mintha lenne ember, az (a körülményekhez és a fapados székekhez képest) kényelmesen elbóbiskolhatott altatóikra a színházteremben, ahol csak egy srác játszott repülőt a tánctéren, de őt is leginkább az alkohol mozgatta már.
Prince a színpadon
A Mennyország utcai fiúk viszont kitettek magukért. Amilyen kedvetlenül, mondhatni fapofával pakoltak ki (na jó, azért voltak jó jelenetek, például a hangpróbaként előadott
The Lion Sleeps Tonight...
), úgy felpörögtek a saját zenéjük és az őrjöngő közönség hatására. Ha nem is volt ez akkora show, mint a tegnapi Quimby, ránézésre majdnem annyian taposták és lökdösték egymást az aulában.Sajnálom, itt biztos valami tévedés lesz...
– mondhatják a szervezők, úgysem hiszek nekik!
És hátra volt még az est legkülönlegesebb formációja. Félig gépzene, félig valódi. Félig üvöltés, félig ének. Az összhatás viszont valami új, valami más, valami eredeti. Zságer Balázs Prince-nek öltözött a Zagar koncertjére. Persze, nem sokan emlékeznek már a fekete hajú, kicsit talán nőies hanglejtésű, amerikai(?!) énekesre. Na, aki megnézi a Zagar-fotókon az együttes névadóját, az láthatja, hogy milyen volt a
herceg
. (Itt jegyezném meg, hogy mint a mellékelt fotók mutatják, Demjén Rózsi jellegzetes napszemüvege ismét divatba jött! A HS7 és a Zagar énekese is pont olyat viselt a koncerten.)Valamit tudnak...
A zenekar alig néhány éves, működésüknek mégis egészen komoly karrier és több rangos díj a mérlege. Valamit tudnak. Valahogy eltalálták ezt a hagyományos zene + számítógépes effektek + hivatásos DJ dolgot. És a végeredmény még konzervatív fülek számára is egészen emészthető lenne – ha ez nem volna képzavar. Szóval valahogy jók, na. Már csak azért is, mert mások, mint a többi. A számok között navigáló géphang meg egyenesen bravúros.
Velük ért tehát véget a tizenharmadik Soundclash – illetve mégsem. Hátravolt még a DJ-párbaj. Prieger Zsolt már Varga Zsuzsa fellépése alatt a folyosón beszélgetett. A körülbelül hajnali kettőkor kezdődő tandem lemezlovaglásra aztán az ugyancsak az Anima Sound Systemből ismert Németh Gergő is befutott – a közönség jelentős része meg ki. No, nem amúgy kritikailag! Hanem azért, mert fárasztó lehet a bulizás, ha ilyen monstre, mint a Soundclash, és hajnalban az emberek többségének legjobb barátja mégiscsak a puha, meleg ágyikó...
De jövőre, nagyjából ugyanekkor, a tizennegyediken ugyanitt találkozunk legtöbbjükkel, ez szinte borítékolható. És még addig is néhányszor, hiszen egyre gyakrabban dübörög a zene és dobog a szív helyett is a dob a SIC-ben.
