Színészek, zenészek, írók, költők, esztéták tekintenek az Iseum Savariense Régészeti Műhely és Tárház falairól a látogatóra, csupa ismert arc, a képek alatti nevekre csak rutinból, a biztonság kedvéért érdemes rápillantani.
Jó viszonyban, barátságban
A látogató így is tesz, s ahogy az egyik portrétól a másikig ballag, egyre inkább az a benyomása, hogy a fotókon látható emberek kivétel nélkül jó, már-már bensőséges viszonyt ápolnak a fotográfussal.
Mintha minden tekintet azt sugallná, hogy megbíznak benne, s mintha egytől-egyig biztosak lennének abban is: na, ezen a képen olyan leszek, mint amilyen vagyok. Minden ábrázat derűs, a vendégnek is egészen jókedve kerekedik. Stekovics Gáspár bólint, nagyjából elégedett a laikus látogató hirtelen észrevételeivel. Igen, így igaz, a modelljei zömével nagyon jó viszonyban van, egyiküket-másikukat pedig a barátjának is mondhatja.
S ami nagyon fontos: a legtöbbjük ismeri és szereti a róla készült portrékat. Talán azért is, mert ezek a képek természetes közegben, a szabadban, otthonokban, kávéházakban készültek, tehát nem műtermi, agyonretusált fotók…
Kötődés a városhoz
Stekovics Gáspár szombathelyi festő, fotográfus a csütörtök esti megnyitó előtt nem sokkal az utolsó simításokat végzi a kiállítás anyagán, eközben beszélgetünk. Szakít egy kis időt a tárlatvezetésre. Azért javasolta ezt az időpontot, mert a megnyitó után rengeteg dolga lesz a messziről érkező barátokkal, ismerősökkel, mindenféle vendégekkel.
Újabb körutat kezdünk a teremben, miközben a művész arra hívja fel a figyelmet, hogy szinte minden portré köthető valamilyen módon Szombathelyhez. Jordán Tamást, Kiss Marit, Dőry Virágot, Benkő Lászlót senkinek sem kell bemutatni, ők már-már helybelinek számítanak, de itt készült Miklósa Erika, Kálmán Péter, Ráday Mihály, Dés László, Konrád György és Bodrogi Gyula fotója is. A Slapi meg ugye tősgyökeres szombathelyi…
S hogy honnan a fotózás iránti szerelem? Stekovics Gáspár erre a kérdésre azt feleli, hogy amatőr módon mindig is fényképezgetett, de portréfotósi ténykedése három éve kezdődött, akkor, amikor készített néhány felvételt Szilágyi Györgyről, a neves humoristáról.
Gyuri bácsi asztalánál
Budapesten laktam akkoriban, emlékezik vissza a művész, s bejárogattam én is a Gyuri bácsi törzshelyére, a Centrál kávéházba. Egyszer aztán az megtiszteltetés ért, hogy leülhettem az asztalához.
Azt mondta, gyere csak nyugodtan, itt mindig lesz helyed. S én mentem is gyakran, úgyhogy nemsokára egészen jó barátságba kerültünk egymással. Egyszer aztán megengedte, hogy lefotografáljam.
Megkönnyezett kép
Ott ült közel az ablakhoz a kis fröccsével a kis mellényében, nagyon aranyos volt, Krúdy Gyulát juttatta az ember eszébe. Később papírképeket is készítettem a felvételekről, egyet nekem, dedikáltatni, egyet meg neki. Hát, megkönnyezte az öreg… Azt mondta, hogy róla még soha senki nem készített ilyen jó fotókat.
A humora persze nem hagyta el, azt írta az én képemre: Stekovics Gáspárnak szeretettel, aki levett a lábamról. Ez persze nem esett nehezemre, mert alig állok rajta. Hát így. Aztán egyre több embert ismertem meg a művészvilágból, s egyre szaporodtak a portrék is.
S következett az igazi áttörés, Szigliget. Igen, az alkotóházban, ahová most már öt-tíz éve rendszeresen lejárok, rengeteg neves emberrel ismerkedtem meg, mondja Stekovics Gáspár, Esterházy Péterrel, Gergely Ágnessel, Konrád Györggyel, Spiró Györggyel, Radnóti Sándorral és másokkal. S itt készítettem a legtöbb portrét.
Feltöltődés
Szeretek Szigligetre járni, folytatja a fotográfus. Esténként gyakran összeülünk egy kis beszélgetésre egy kis bor mellé, s ilyenkor persze az ugratások sem maradnak el. Egyszer például azt kérdezte tőlem az Esterházy, nem zavar-e, hogy már mindenki fotózik, hogy mindenki tud már fényképezni. Csak hebegtem-habogtam, hirtelen nem jutott eszembe semmilyen frappáns válasz, amikor megszólalt a Spiró: Te, Péter, hiszen már írni is mindenki tud, nem?
Arra a kérdésre, hogy szakít-e a festészettel, s eztán már csak a fotózásnak él-e, kicsit morózusan válaszol Stekovics Gáspár, mert újabban mindenki ezzel gyötri. Nem festek egy éve, ez igaz, mondja. Hogy miért? Egyrészt azért, mert most nincsen műtermem, másrészt meg azért, mert manapság nemigen vesznek képet az emberek. Én meg nem dolgozom azért, hogy otthon elraktározzam a műveimet. A festészettel persze nem hagyok fel, csak most a fotós korszakomat élem… Feltöltődöm, mondjuk így…
Végül, s ahogyan mondani szokás, nem utolsó sorban, arról ejtünk szót, hogy miből és hogyan él mostanában egy művész Magyarországon. Sokáig nem kell gondolkodnunk, egykettőre oda lyukadunk ki, hogy a legenyhébben szólva és semmilyen durva kifejezést nem használva: nehezen. Mégis mosolygunk, amikor elválunk. Mert mi mást is tehetnénk?
Könnyed megnyitó
Természetesen a megnyitón is ott vagyunk, s ott van még rengeteg érdeklődő is. Szebeni András fotográfus, érdemes művész rendhagyó,laza beszéddel nyitja meg a tárlatot, Török Ádám Bartókot és Jön a gőzhajó-t fuvolázik, Gergely Ágnes versét pedig Szabó Tibor mondja el. Mi,közönség meg jól szórakozunk.
A kiállítás címe: Portrék a XXI. Századból, megtekinthető július 18-ig.