Habár Szarka Péter festőművész már közel négy évtizede elköltözött Szombathelyről, alakja, művészete, szellemisége még most is érezteti hatását a városban. Sokan őt tartják a nyolcvanas évek egyik legfontosabb, legizgalmasabb kulturális jelenségének, aki nemcsak alkotásaival hívta fel magára a figyelmet, de inspirációt és tájékozódási pontot is jelentett az itt élő fiatalok számára. Amikor az idei Bloomsdayen a festményei mellett ő maga is felbukkant 
A kortárs magyar képzőművészet bőségét hozta házhoz a Bloomsday 2024. June 15. 15:47 az Irokéz Galériában, megállapodtunk, hogy egyszer majd beszélgetünk egy nagyot budapesti műtermében. És lám, megtörtént.
Ez nemcsak műterem, hanem lakás is. Így vettétek?
Igen, így vettük. Az én terveim alapján épült, lassan húsz éve élünk itt.
Látom, továbbra is nagyon sok lemezed van. Ezek ugyanazok, mint amik Szombathelyen ott voltak a Király utcában?
Á, dehogy, azokat eladtam, az egész gyűjtemény (a kilencvenes évek elektronikus zenéje, reggae, dub stb. – a szerk.) a legjobb barátaimnál van. Én már régóta - közmegegyezéses nevén nevezve - komolyzenét hallgatok. A kétezres évek óta semmi új nincs az elektronikus zenében, csak összevissza csavargatják a kilencvenes évek állításait, ez pedig engem nem érdekel. Engem mindig az új dolgok érdekeltek.
Nem emlékszem pontosan, hogy mikor költöztél el Szombathelyről.
1985-ben jöttem át a szombathelyi tanárképzőről a budapesti Képzőművészeti Főiskolára (most Magyar Képzőművészeti Egyetem – a szerk.), és azóta gyakorlatilag a fővárosban élek. Egyébként Kőszegen születtem, ott éltem ötéves koromig. Onnan kevés emlékem van, de azok piszok jók.
Például?
Szánkózni a várdombon, ami nem sokkal magasabb, mint ez a tetőtér, de négyévesen nagyon meredeknek tűnt.
Szombathelyen nemcsak festőként emlegetnek, hanem afféle szellemi tájékozódási pontként is, aki tudta, milyen könyveket kell olvasni és milyen filmeket nézni és lemezeket hallgatni. Honnan voltak az információid?
Akkoriban a könyvtár volt az internet, én pedig tanulás helyett is olvastam. A zenei könyvtár iskola utáni rendszeres programom volt, a kortárs zene iránti máig tartó érdeklődésem onnantól datálható. És talán mert mindig rengeteg minden érdekelt: leginkább a huszadik század művészete, főként a dada és a szürrealizmus, de a tengerbiológia, a sci-fi, a hi-f, a kaktuszgyűjtés és megannyi más. És biztos szerepet játszott a tinédzserkori sznobizmus is. Fura egy darab voltam, az biztos.
És hogyan emlékszel azokra a szombathelyi évekre?
Fontosak voltak számomra. Az akkori legjobb barátaim közül sokan máig jó barátaim, még ha ritkán is találkozunk, a covid óta meg főleg. Nemrég jártam egy szombathelyi barátomnál szüreten, ott, ahol már régóta ki lett vágva a szőlő, tehát bor sem készül, de jól sikerült a látogatás. Aztán persze olyanok is vannak, akikkel már semmi kapcsolatom nincs.
A szombathelyi kiállítás képei visszaértek már hozzád?
Igen, az acb Galériában vannak, itt nem tudnám tárolni őket, ahogy látod, így is kevés helyem van.
Most ezen a képen dolgozol?
Egyszerre több képen dolgozok, ez az egyik most közülük. Éppen késznek nyilvánítottam, de ez nálam semmit nem jelent, lehet, holnap reggel felébredek és tovább dolgozom rajta. A többi még csak készül. Az utóbbi időben ezt a szilikonos papírt – amit én denevérbőrnek hívok - használom, amire felkenem a festéket, majd ha megszáradt, arról lehúzva mint egy matricát helyezem fel a vászonra, hogy minél jobban eltávolítsam az úgynevezett festészettől.
Honnan tudod, mikor van kész egy kép?
Onnan, hogy nincs bennem kényszer, hogy még csináljak vele valamit, mert megfelel annak a szellemi előképnek, csírának, vázlatnak, ami korábban bennem megszületett. Vagy éppen mennyire sikerült eltávolodnom tőle. Előtte mindig készítek egy digitális vázlatot, de csak mankónak használom.
Denevérbőr ide vagy oda, jól látom, hogy ezek a képek ismét közelebb állnak a hagyományos festészethez.
Mindig mást csinálok. Nem azt mondom, hogy ezeknek a képeknek nincs köze mondjuk a tavalyi kiállításomon bemutatottakhoz, de mindenképpen vannak bennük új elemek. Részben ezért is tértem vissza a festészethez, mert vissza akartam kapni a „genetikámat”. Azt, hogy a mű nem túl manipulatív, nem túl concept, hogy a megvalósítás közben még sok új ötlet érkezik. Azt hiszem, egyszerre vagyok nagyon megszerkesztett és improvizatív.
És hogy születik meg az alapgondolat?
Dolgozom a számítógéppel, jönnek az ötletek, és aztán eljutok arra a pontra, hogy el lehet kezdeni festékkel és vászonnal is. De az is előfordul, hogy a valóságban elkezdek festeni, ezt lefotózom, jön egy kis digitális utómunka, majd újból analóg.
Korábban volt egy abszolút digitális korszakod is.
Igen, előtte pedig festettem és installációkat késztettem. A digitális korszakom viszonylag hosszú volt, a kétezres évek elején ért véget, amikor a digitális világ többé már nem újdonságot, hanem sztenderdet jelentett, és látni lehetett, hogy a világuralom része lesz. Ezt egy kísérletibb korszakom követte, fotókkal, tárgyakkal. Kb. egy évtizeddel ezelőtt kezdett visszaköszönni nálam a festészet, ami aztán az utóbbi három-négy évben kapott el igazán. És most nem is igazán érdekel más. Ebben az is benne van, hogy hosszú ideig társadalmi kérdések érdekeltek, de aztán ahogy az ember látja, hogy a világ merre halad, hogy abból a jövőből, amit egykor gyerekként elképzeltünk, nem lesz semmi, és hogy ezen nem lehet változtani. Ehelyett festeni kell, ezt mondják most a génjeim. Ugyanúgy nem tetszenek a külső folyamatok, mint korábban, de ezt nem direkt vagy referenciálisan közlöm. Továbbra is érdekel a politika, sokat foglalkozom vele, de nem politizálok.
És mi lesz a sorsa ezeknek a képeknek, amiket most készítesz?
Szerintem a legjobb, ami történhet velük, az az, hogy megjelennek egy kiállításon. Ezek jellemzően egy-egy intervallumnak – nevezzük korszaknak – az összefoglalói, ahol egy térben láthatók az ide tartozó alkotások.
Milyen gyakran van egyéni kiállításod?
Két-három évente. Ez részben a rajtam, részben a galérián múlik, de általában közösen érezzük, hogy mikor ért össze egy anyag. Korábban számos csoportos kiállításon is részt vettem, de ez főleg a húszas-harmincas korosztály műfaja, én már nagyon régóta nem vagyok egyik csoportnak sem a tagja, önállóan alkotok.
Mennyire van fogadókészség a kortárs magyar képzőművészetre, akár üzleti, akár a közönség szempontjából?
Szerintem műélvezők és -értők is vannak elegen. A kortárs képzőművészet akár a zene, irodalom vagy film, szubkulturális zóna, és ez nem is baj.
Amikor készítesz valamit, akkor az üzleti megfontolások egyáltalán nem játszanak szerepet?
Hogyan játszanának?
Vannak olyan alkotók, akiknél ezt nem zárhatjuk ki.
Biztos vannak, de egy szint fölött szerintem ez nem jellemző, és nem is ismerek ilyen művészt. És nem csak személyesen, hanem amennyire a kortárs magyar szcénát ismerem.
Ezek a képek kisebbek, mint amiket korábban készítettél.
Vannak nagyobbak is. Előszedek néhányat. De általában valóban kisebbek, ennek több oka is van. A tavalyi Q.U.A.D. című kiállításom anyaga az acbPlus extrém magas teréhez lett méretezve. Oda kellettek a méretek. Az azóta készülő képek nem egy konkrét kiállításra készülnek, és ezekkel a méretekkel gyorsabban tudok haladni, nem technikailag, hanem szellemileg.
Ezek hasonlók, mint amiket 30 évvel ezelőtt készítettél, csak a színek vidámabbak.
Hát a vidámság az utoljára jutna eszembe. Hasonlíthatnak, de inkább azt mondanám, hogy frivolabbak és érezhető a koncept énem háttérzaja.
Hogyan tudnál segíteni azoknak, akik azt kérik, hogy segítsd értelmezni a műveidet?
Azt hiszem, sehogy. Ezek a képek nem mesék, hanem absztrakciók, és pont ez a lényeg bennük. Ráadásul amellett, hogy absztraktok, szerintem expresszívek és valahol szürrealisták is. És egyáltalán nem úgy készülnek, hogy beilleszkedjenek valami nekik való helyre.
Foglalkozol azzal, hogy mi lesz a képeiddel?
Egy ideig nyilvántartást vezettem róluk, főleg a többpéldányos digitális képek miatt, de aztán abbahagytam. Ha elkészül egy kép, éli a sorsát, nagy ráhatásom nincs rá. Magyarországon a kortárs képzőművészet gyakorlatilag visszaszorult a magángalériákba, az én műveim többsége az acb Galériában van.
Hogy lett belőled festő?
Soha nem akartam más lenni, gyermekkorom első pillanatától kezdve rajzoltam. Emlékszem, amikor általános iskolában faggattak, hogy mi leszek majd, azt mondtam, hogy képzőművész akarok lenni. Az osztályfőnök erre úgy reagált, hogy „Te, Szarka, te?”.
Akkor ezek szerint nincs nosztalgiád az egykori iskoláid iránt?
Soha nem értettem azokat, akik szerettek iskolába járni, nekem például sokáig rémálmaimban jöttek elő az egykori vizsgáim. Szombathelyen a harmadik osztály után azzal az indokkal tanácsoltak el az első általános iskolámból, hogy csak a legrosszabb gyerekekkel barátkozom. Aztán a Kanizsai Dorottya Gimnáziumba jártam, de azt sem szerettem, mert hát az is csak egy iskola volt. Onnan nem tanácsoltak el, viszont több tantárgyból is megbuktam. Gimi után nem vettek fel egyből a képzőre, úgyhogy jött a szombathelyi tanárképző, amire szintén szeretnék minél kevesebbet gondolni. Így nagyon örültem, amikor felvettek a Képzőművészeti Főiskolára. Ez már jobb volt, nem annyira a mesterek, hanem inkább a kortársak miatt. De a délutáni elméleti órák azért bebizonyították, hogy ez is csak egy iskola.
A popzenészek gyakran panaszkodnak, hogy milyen nagy hátrány magyarnak lenni, ha valaki be akar futni külföldön. A kortárs képzőművészek esetében is ugyanez a helyzet?
Korábban talán hátrány volt magyarnak lenni. Sokan keresték ennek az okait a kilencvenes években, mert a rendszerváltás után a cseh, lengyel, az egykori jugoszláv és főleg az orosz művészek sokkal reprezentáltabbak voltak. De mára ez szerintem megváltozott. Vannak olyan, negyvenes éveikben járó progresszív képzőművész barátaim, akik sokat dolgoznak külföldön. Korábban nekem is voltak külföldi, akkor még csoportos kiállításaim, úgynevezett artist-in-residence programokon is részt vettem. Szívesen dolgoztam más országokban néhány hónapig, amikor ott kaptam műtermet és pénzt, de ennyi.
Maga a siker sem volt fontos soha számodra?
Sokáig ez sem érdekelt, de furcsa, hogy az utóbbi időben ez megváltozott. Most már jólesik, ha van visszajelzés, ha beszélnek arról, hogy hova lehet ezeket a műveket pozicionálni, tetszenek-e az embereknek, érthetők vagy nem érthetők. Ez talán azzal függ össze, hogy visszatértem a festészethez.
Nagyon sokféle műveket készítettél pályafutásod során. Van annak a kérdésnek értelme, hogy saját magad számára melyik volt a kedvenc korszakod?
Túl sok értelme nincs. Mindig nagyon távol állt tőlem a nosztalgia és a szentimentalizmus. Csak az érdekel, ami most történik. Ha úgy érzem, kimerül egy terület, eljutottam a halmaz határáig, akkor mindig újabbat keresek. Vannak olyan igen jó művészek, akik egész életükben ugyanazt csinálták, de én biztos, hogy nem tartozom közéjük.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
