Paris Paloma beszólt a generatív AI-nak, a manoszférának, a fogyókúrakultúrának, és a pasiknak, akik elvárják, hogy a nők kiszolgálják őket, mégis öröm volt nézni, ahogy a dühe művészetté forr a színpadon.
Miyazaki, japán rendező által inspirált dala költői módon hívta fel a figyelmet a mesterséges intelligencia alkotókra gyakorolt hatására, nem hagyhatjuk, hogy adatközpontok megöljék az emberi kreativitást, hogy ellenőrizetlenül mutálódjon, és kárt okozzon mindenben, ami emberré tesz minket. Leghíresebb “Labour” című számát a koncert zárásaként lányok és nők skandálták egyetértésben, hogy mint manifesztó szolgáljon az ellentétes követelmények (egyszerre légy nimfa és szűzies) és a rengeteg női szerepelvárás (anya, terapeuta, bejárónő, ápolónő) kusza rendszeréből való kitörés himnuszaként.
Lewis Capaldi korunk szomorú trubadúrja rendületlenül énekelte ez a Sziget színpadán is fájdalmasabbnál fájdalmasabb számait, amik a reménytelen, viszonzatlan szerelmekről szólnak. Habár a hangja kétségkívül átütő, kevés volt ahhoz, hogy másfél órán keresztül elvigye a hátán a koncertet. Pedig Lewis a Tourette-szindrómáján is felülkerekedett, és mentális egészségéért is megküzdött, hogy kisebb kihagyás után folytatni tudja karrierjét.
Amúgy egy nagyon szerethető figura, aki képes stand-upokkal elütni a dalok közti űrt és kapcsolódni a közönséggel, én csak szeretném, hogy egy kicsit több rizikót vállaljon a dalszerzés közben és ne csak a bevált formulákat alkalmazza újra és újra.
Florence + The Machine-ről nehéz elfogulatlanul írnom, mivel kihúzott már pár sötét gödörből a zenéjével. Leírni is hihetetlen, de már 17 éve jelent meg az első albumuk; mintha Florence Welch-en nem fogna az idő, csak mindenki máson rajta kívül a Földön.
A Szigeten immáron negyedik koncertjét adó Florence egy biztos választás a fesztivál szervezőinek, hiszen minden egyes alkalommal lehengerlő koncertet ad. És bár én tudtam, hogy ott a helyem most is, idén őszintén egy kicsit aggódtam már, hogy nem tartogat újdonságot a közönség számára. Tévedtem.
Egyrészt nagyon sokan először láthatták őt biztosan, ezért el is hangzott minden klasszikus másrészt egyszerűen annyira magával ragad Florence kisugárzása, hogy megszűnik másfél órára a külvilág és átadod magad valami spirituálisnak, már-már szakrálisnak. Félig viccesen úgy fogalmaztam meg a koncert közben, hogy nekem ez olyan, mint egy bizonyos időközönként, receptre felírt auratisztítás, de kicsit tényleg úgy működik számomra.
Florence nemcsak új albumán, de a koncerten is minden eddiginél jobban épített az okkult tematikára, a színpadon megszállt boszorkányokként tombolták és kiabálták (“Everybody scream”) körbe őt önkívületi állapotban táncosnői. Elővette régebbi boszis számait (“Which Witch”, “Howl”, “Heaven is here”), isteni felajánlásokat kért (vegyék fel a nyakukba egymást az emberek), virágkoszorúkat szüretelt a rajongóitól, és rituáléra invitálta a közönségét (tegyék el a telefonjaikat legalább egy fél szám erejéig és táncoljanak)!
Nem véletlen amúgy, hogy ez a sötétebb hangulat uralja az új dalait és az előadásait is ezen a turnén, Florence tavaly árulta el az album megjelenésekor, hogy éppen pont, a 2023-as Szigetes koncertje után nem sokkal életveszélyes állapotba került egy diagnosztizálatlan, elvetélt méhen kívüli terhesség és a komplikációi miatt.
Meg is énekli a “One of the Greats” dalban, hogy visszatért a halálból, de vajon bánja-e az orvosa, hogy visszahozta őt az életbe? Én biztosan nem lehetnék hálásabb érte, örülök, hogy egy időben létezhetek Florence Welch-csel, és remélem, hogy még sokáig nem ereszt ez alól a bűbáj alól.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
