Kisasszony, kérem kapcsolja a 197-es számot!
Igen, valamikor így működött a telefon. Az ember felemelte a kagylót, bejelentkezett a központos kisasszony, aki a kapcsolótáblán egy-két dugó áthelyezésével hozta létre a kapcsolatot. Nem volt még előhívószám, körzetszám, a helyi telefonszámok is csak néhány számjegyből álltak. Budapesten például öt számból, Szombathelyen háromból.
Luxuscikk volt a telefon
Persze, már akkor is szükség volt rá, hogy a telefonszámok nyilvánosak legyenek, hiszen a postáskisasszony ezek alapján választott a dugók és az aljzatok között. Ezért pedig ki is adták ezek listáját, vagyis a mostani telefonkönyvek elődjét, amit jó ideig „Kapcsolókönyv”-nek neveztek. Ezek a kiskönyvek azonban nem csupán a számokat, hanem mindenféle okos dolgokat tartalmaztak.
Mint ahogyan az 1946-ban Szombathelyen megjelent Kapcsolókönyvből is kiolvasható, amit nemrégiben adott ki újra a város önkormányzata, 500 példányban. De nézzük meg az előzményeket.
Szombathelyen – az országban az elsők között – 1893-ban indult el a Magyar Királyi Posta működtetésében a helyi telefonszolgáltatás. Az első években kiváltságosnak érezhette magát, aki bekerült az előfizetők közé, és nem is társadalmi pozíciója, hanem pénztárcája miatt. Drága, luxuscikknek számító dolog volt a távbeszélő, viszont gyorsan nőtt az előfizetők száma, először – természetesen – az állami hivatalok, hatóságok, később az ügyvédek, kereskedők kapcsolódtak a hálózathoz.
322 szombathelyi előfizető
Mielőtt valaki azt kérdezi, miért is kell kiadni egy 63 évvel ezelőtti telefonkönyvet, gyorsan válaszolunk. Mert kortörténeti jelentőségű és rendkívül sokat meg lehet tudni belőle a II. világháború utáni Szombathelyről. Például azt, hogy a háború évtizedekkel vetette vissza a megyeszékhely fejlődését. Nézzük csak a telefonok számát: 1943-ban 1028 előfizetője volt Szombathelynek, 1946-ben viszont csak 322.
A visszaesés nem csak annak tudható be, hogy a bombázások tönkretették a vezetékeket, hanem annak is, hogy a várost szinte a nulláról kellett újjáépíteni. De a kor sajátosságai is kitetszenek a könyvből. Nézzük csak a címben említett 2-es számot. Ez a háború előtt a megyei alispáné volt, az 1-es pedig a főispáné. 1946-ban az 1-es már ki sem adták, a 2-est pedig a járási rendőrkapitányság kapta meg.
Ekkor még működtek a pártok is, Szombathelyen öt pártnak volt telefonja, a kisgazdáknak, a kommunistáknak, a nemzeti parasztpártnak, a polgári demokrata pártnak és a szociáldemokratáknak. Működtek az egyházak is, érdekes, hogy 9 középiskola és 13 általános iskola volt a városban.
Részletesen tájékoztat
A könyv előszavában Katona Attila történész eleveníti fel a korszakot, és a telefonkönyvek változásait. Utóbbiról megtudjuk, a telefonkönyv a 20. század találmánya, amely nem csak az állomások számait, hanem az adott települések lakosainak társadalmi, foglalkozási összetételéről szóló adatokat is tartalmaz.
A kiadványt főként utóbbiak miatt érdemes lapozgatni. Egyrészt – mai szemmel – furcsa, hogy először az előfizetőket tartalmazza abc-sorrendben, aztán még egyszer az előfizetőket a telefonszám alapján, később pedig a hivatalokat. Pontosabban a hivatali osztályokat, cím, emelet, ajtó szerint, és az ott dolgozó hivatalnok nevét is. De névsor szerint szerepelnek az orvosok, a gyógyszertárak, az ügyvédek, a gyárak, az iparosok szakmák szerint.
Ez utóbbiban mára jelentésüket vesztett szakmákat is találunk, pld: Heckenast Ferenc aranyozó, Czakó Kálmán bőröndös, Böszörményi Károly fegyverkovács, Tóth Anna fehérneműtisztító, Végh Sándorné fűzőkészítő, Mórocz József kaptafakészítő, Erős János kefekötő és Gróf János reszelővágó.
Gróf Széchenyi István utca
A kiskönyv nem állt meg Szombathely határainál, tartalmazza Vas vármegye adatait is. A kisebb településeken csak egy-két telefon volt, jellemzően a gyárakban, a jegyzőknél, határőrségnél, rendőrségnél. De a nagyobb városok sem bővelkedtek előfizetőkben, Celldömölkön 30, Körmenden 35, Kőszegen 45, Sárváron 49 állomás volt.
De mindezzel még mindig nincs vége az érdekességeknek. 1946-ban még többpárti demokrácia volt az országban, így megtalálhatók az akkori pártok, komoly hangsúlyt kaptak az egyházak, és az utcák, terek is a régi nevükön szerepelnek. Persze, a húsz évvel ezelőtti rendszerváltás után ezek többségét visszaállították, de ma már nincs például Gróf Apponyi Albert, Erzsébet királyné, Károly király utca, és a Széchenyi út sem Gróf Széchenyi utcaként szerepel.
És még valami. Rendkívül érdekesek a korabeli reklámok. Eltekintve attól, hogy híján vannak minden dizájnelemnek, itt is találunk érdekes szakmákat, és figyelmesebb szemlélődés után az akkori gazdasági élet keresztmetszetét is felrajzolhatjuk. Például, hogy erősen specializálódott kereskedők működtek, külön boltban árulták a fűszereket, a a pék- és hentesárut. A bőrből készült ruhákat, a csipkét, a vászont. Bőven volt cipőbolt, vaskereskedés, szabó, tüzelőanyag-telep.
Vagyis a város lakóinak jó részét a polgárság, azaz a középosztály tette ki, aminek kialakítása köré a legutóbbi években komoly politikai retorika alakult ki. Pedig hatvan évvel ezelőtt még ez volt a természetes állapot, csak a későbbi évek, évtizedek diktatúrája tette tönkre.
