Az EP-választásokon jelöltként méretteti meg magát Törley Katalin, a Tanítanék Mozgalom egyik alapítója. Országjáró körútján április 27-én, szombaton Szombathelyre érkezett, mi pedig a jó időt kihasználva, az egyik Fő téri padon beszélgettünk vele.
Kezdjük az alapokkal. Ön francia nyelv és irodalom szakos tanár. Miért ezt az irány választotta?
Valójában a választás már egészen kicsi koromban megtörtént, és azt hiszem, hogy nem az én választásom volt, hanem a szüleimé. Főleg az anyukámé, aki bele volt szerelmesedve a francia kultúrába.
Akkor elkezdtem egy francia tagozatos gimnáziumba járni és mivel nagyon jól ment és én is kezdtem megszeretni, akkor viszonylag logikus módon mentem francia szakra. És ahogy mentem ebben előre, nyilván úgy szerettem meg és úgy tágult ki ez az egész francia és frankofón világ előttem.
Mi az, ami a francia és frankofón kultúrkörben megvan, de a magyarból nagyon hiányzik? Mit emelne át ezekből?
Nagyon-nagyon más társadalmi tradíciókra épül Franciaország, illetve egyéb frankofón államokról is beszélhetünk. De most maradjunk csak Franciaországnál. Ugyanakkor szerintem borzasztó sok párbeszéd is volt a két ország kultúrájában. Azért azt tudjuk, hogy a költőink mennyit jártak Párizsban, és milyen zseniális fordításokat készítettek francia művekből.
Nehezen tudnék kiemelni egy művészeti ágat, ami számomra a legmeghatározóbb. Nyilván, az irodalom mindig nagyon fontos volt, de beszélhetek a filmművészetről, bizonyos korszakairól, az újhullám korszakáról, vagy a képzőművészetben a különböző izmusokról, melyek onnan, Franciaországból indultak és nagyon meghatározóak. És szerintem ezekhez is van kapcsolódása a magyar művészettörténetnek.
Térjünk át a Tanítanék Mozgalomra. Külső szemlélőként nem érzem, hogy a tanárok döntő többsége akarna akkora változást, mint amit a mozgalom megfogalmazott. Ön hogy látja ezt?
Közel 150 ezer pedagógus dolgozik az országban. Egész biztosan vannak olyanok, akik akarnának változást, vannak olyanok, akik nem akarnának és vannak akiknek már nincs idejük és energiájuk, hogy ezen gondolkozzanak.
Tehát, nincsenek olyan körülményeik, hogy ezt az önreflexív munkát elvégezzék. Én inkább azt mondanám, hogy az iskolarendszer, az oktatási rendszernek az átalakítása, megjavítása, az nem a pedagógusok érdeke. Az, az össztársadalom érdeke. Az, a gyerekek érdeke és innen kell nézni és innen kell végigvinni.
Nyilvánvaló, hogyha a tanárok, pedagógusok munkakörülményeit, anyagi helyzetét, megbecsültségét javítják, akkor szívesebben jönnek fiatalok az oktatási rendszerbe dolgozni.
Akkor megemelhető a képzés szintje, meg az oda való bekerülés szintje. Ezek után az új szemlélet és a fiatal ambíciók megtermékenyítik azokat a közösségeket, amik egy-egy oktatási intézményben vannak.
Tehát, itt minden mindennel összefügg. Szerintem ez a lényeg, hogy nem a tanárok ügyéről beszélünk, hanem egy össztársadalmi ügyről.
Az egy percig nem volt kérdés, hogy az oktatás és a kultúra a társadalmunk alappillérei. Én folyamatosan azt tapasztaltam a magyar oktatási rendszerben, hogy a tanárok jó része teljesen alkalmatlan a feladata elvégzésére.
Az a helyzet, hogy több évtized kemény politikai munkája van abban, hogy kontraszelektált, illetve kiégett lett a pedagógustársadalom. Ez az, amiről beszélek, hogy amíg ilyen körülmények között, végrehajtórobotnak tekintve kell dolgozniuk, addig nagyon nehéz tőlük a kreatív értelmiségi munkáját elvárni.
Holott, én meg vagyok győződve arról, hogy a tanári munka, az egy kreatív értelmiségi munka. El kell kezdeni megváltoztatni a környezetet. Azoknak az adófizetőknek, akik most már kétszer fizetnek az iskoláért, azoknak ki kell kényszeríteni a döntéshozókból azt, hogy az úgynevezett ingyenes közoktatás az valóban ingyenes legyen.
És, akkor elvárható lesz a pedagógusoktól is, hogy egy sokkal magasabb színvonalú munkát végezzenek. Meg kell teremteni ehhez a körülményeket.
A tanárok mentalitásán hogyan lehetne változtatni? Vagy kell-e egyáltalán változtatni ezen, hogy ez a széteső rendszer valami életjelet mutasson? Tőlük mi az, ami még elvárható extra tevékenység lenne?
Jelenleg a pedagógusok rendkívül sok extra tevékenységet végeznek azon túl, hogy nagyon-nagyon magas óraszámban tartanak órákat a fiatalok, gyerekek számára. Emellett az utazásszervezéstől a szociális munkán keresztül a családgondozásig mindent is csinálnak.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy arra a 24 megtartandó kontaktórára körülbelül ugyanannyit kell készülni. Egy teljes állású tanár, ha lelkiismeretesen végzi a munkáját, akkor heti 55-60 órát egészen biztosan dolgozik.
Ezen túlmenően extra tevékenységet elvárni tőlük nem lehet.
Én inkább az olyan extra tevékenységekre gondoltam, mint munkabeszüntetés és -megtagadás, tömeges felmondás, amikkel ténylegesen rákényszeríthetik a társadalmat, hogy legyen valódi változás.
Hát, most túl vagyunk egy olyan másfél-két éven, amikor ez a szakmacsoport egészen kivételes módon megmutatta, hogy ki tud állni magáért. Tehát, itt volt egy komoly sztrájkhullám, tiltakozási hullám, és a kereteken bővel túlmutató polgári engedetlenségi mozgalom.
Ezt másfél-két éven keresztül fenntartani, erre sem volt még példa. Szerintem nem volt még Magyarországon olyan szakmacsoport, aki egy ilyen hosszú tiltakozást végigcsinált volna. Hála Istennek szolidáris partnerekre találtunk a szülőkben és a tanítványainkban.
Az, hogy most ilyen csendesebb időszak van, az nyilván köszönhető a kirúgásoknak, fenyegetéseknek az új státusztörvénynek, illetve annak az egyébként sikernek elkönyvelhető fizetésemelésnek, ami azért messze nem elégséges. Ez a fizetésemelés se történt volna meg, ha nincs ez a tiltakozási hullám és ennek nyilván folytatódnia kell, mert ez éppen az infláció kompenzálására elegendő.
A Tanítanék Mozgalom aktivistájaként, képviselőjeként azt gondolom, most az a dolgunk, hogy ezt csöndesebb időszakot is értelmesen töltsük el. Mert egészen biztosan el fog jönni egy újabb politikai pillanat, amikor újra elindul egy hangosabb tiltakozás, és ezért kezdtünk a Tanítanékkal egy országos hálózatépítési programba, illetve ezért döntöttünk úgy, hogy a politika eszközeit felhasználjuk, és részt veszünk az európai parlamenti választásokon.
Záró kérdésként, ha már beszéltünk a francia vonalról és szóba került az európai parlamenti választás is; mi lehet az oka annak, hogy Magyarországon jobbára csak erőtlen, transzparenses-vonulgatós tüntetéseket látni, míg tőlünk nyugatabbra - például Franciaországban -, ha kell, az autókat is felborítják, sokkal radikálisabbak, sokkal erőt mutatóbbak a hasonló tüntetések?
Szerintem a tüntetések erőszakossága ott is kisebb csoportokon múlik. A nagy tömeg ott is általában békésen tüntet, és én is a békés tüntetések pártján vagyok. Ami viszont fontosabb, hogy a tüntetés egy nagyon jó közösségi esemény, nagyon jól összekovácsolja azokat az embereket, akik abban részt vesznek, erőt ad.
De a valódi tiltakozási forma, az a sztrájk, vagy annak hiányában - mert most a pedagógusok sztrájkjogát elég rendesen megcsonkították - valami más munkabeszüntetési forma. Tehát a munkáltatónak kell, hogy fájjon a tiltakozás, és ez a sztrájk és a polgári engedetlenség.
És ennek Franciaországban, mármint a sztrájknak és szakszervezetiségnek sokkal régebbre visszanyúló, és nagyon erőteljes hagyományai vannak. Ez az, amivel ők gyorsabban és többet tudnak elérni egy-egy politikai pillanatban.
Vissza kell térnünk a pedagógusokhoz, mert ők azok, akik a szülőkön túl az első körben foglalkoznak a gyerekekkel. És, ahogy ön is említette, a pedagógus az egy rendkívül kreatív szakma, az elmúlt évtizedekben mégsem tudták ezt a például a magyar és a francia irodalomban tapasztalható lázadást és kreatív gondolkodást átadni a diákoknak Magyarországon?
Én azt gondolom, hogy a magyar társadalomban nincs meg ez a fajta lázadóság. És, még mindig az elmúlt évek pedagógus-ellenállása volt a legerőteljesebb szakmai ellenállás. Azt hiszem, hogy nagyon sokan vannak elkötelezett tanárok, akik a kiállásukkal, az ügyek mellé állásukkal azért nagyon fontos példát mutattak olyan fiataloknak, akik nem biztos, hogy pedagógusok lesznek, mennek mindenhova, mindenféle területre, de megtapasztalták azt, hogy igenis lehet egyenes gerinccel kiállni értékekért, ügyekért.
Szóval itt azért történt valami, amiben elől jártak a pedagógusok. A végső konklúzió pedig tényleg az, hogy akkor lesz itt jobb világ az oktatásban, ha az anyagi természetű problémákon túl megoldják azt a másik legsúlyosabb problémát, hogy sem az oktatási intézményeknek, sem az ott dolgozó személyeknek nincs semmiféle autonómiájuk.
Észtországban az történt a nagyon hasonló problémákkal küzdő oktatási rendszerben, hogy két dolgot változtattak meg: erősen digitalizálták az oktatást is, ahogy az egész államukat, és autonómiát adtak az oktatási intézménynek és a pedagógusoknak.
Most Észtország, pár év leforgása alatt gyakorlatilag Európa-bajnok lett az oktatási teljesítményekben, és világszinten is az első ötben van.
Magyarországon van remény, hogy a közeljövőben - 10-20 éven belül - bármi változzon, hogy elinduljunk például az észt irányba?
Remény az van, és szerintem van egy kényszer is. Egyszerűen olyan szinten fog leszakadni Magyarország, hogyha így marad az oktatás állapota, amit nem engedhet meg magának. A Tanítanékkal azért küzdünk, hogy ez a folyamat elinduljon, mert oktatási változtatás, egy oktatási folyamat mindenképpen, óhatatlanul 10-12 év. Abba bele kell tenni idő és energiát. El kell kezdeni, hogy ne folyamatosan nőjön a leszakadásunk Európától, hogy ezt a szakadékot elkezdjük betemetni.
