Szerda este a szombathelyi Vármegyeháza udvarán tartotta a karneválszínházi előadásának nyilvános főpróbáját a Weöres Sándor Színház. Ezúttal az időjárás is kegyes volt, s bár a napsütést nem spórolták meg, az udvarban mégis kellemes hőmérséklet fogadta a nagyérdeműt.
Általában egyfajta kettősséggel fogadjuk az örökzöld és halhatatlan dolgokat. Egyrészt lehet ezeket szeretni, mert olyan mély gondolatokat közvetítenek, amelyek évszázadok, vagy akár évezredek múltán is aktuálisak. És van a másik, ami meg azért halhatatlan, mert tele van közhelyekkel, amelyek bár igazak, de igazi értéket nem közvetítenek. Carlo Goldoni komédiája szerencsére az előbbi, még akkor is, ha van benne egy-két közhely is.
Nagy Cili adaptációjában a Chioggiai kalamajka egy lassan ható méreg, ami alattomosan árad szét a testben, és poénról poénra, nevetésről nevetésre visz közelebb egy keserű felismeréshez. Ez nem színjáték, ez a világ, amiben élünk. A Velence melletti kis halászfalu görbe tükör a világnak; nem hibátlan, mégis ettől lesz tökéletes.
A kissé borsos jegyár mellé az ember 90 perc, olykor harsány komédiát kap, tele szerethető, kisszerű emberekkel, akikben minden lépésük és botladozásuk alkalmával magunkra ismerhetünk. A szünet nélküli előadásban az első 10-15 perc a főpróbán olyan álmoskásnak tűnt, de onnantól kellemes tempóban pörgeti fel a halászfalucska pletykafészek-mindennapjait.
A cselekmény nem túl bonyolult; a férfiak a tengeren, a nők pedig munkával és még több szócsatával ütik el az időt. Egészen addig, amíg Toffolo (Némedi Árpád) egy ártatlan főtt kukorica-vásárlással fel nem forgatja az egész falu életét, amit végül a jegyző, Isidoro (Bezerédi Zoltán) próbál majd, különböző behatások és benyomások árán rendbe hozni.
Félúton egy partizán és a Rózsaszín Párduc között
A főpróbán érződött némi fáradtság a társulaton. A nyitány egy kedves dalocska a darabról, semmi extra, és ez még rendben is volt, de utána mintha megült volna a darab. Talán a hajtás volt sok, vagy csak így alakult, de kellett pár perc, amíg a társulat tagjai a kartondobozok között megtalálták a szerepeiket. Onnantól viszont működött!
Összességében mégis azt kell mondanunk, hogy a színészi játékokra nem lehetett panasz. Kuttner Bálint (Titta Nane) halászként nagyon odatette magát. Határozott fickót játszott, aki, ha kellett, egy szempillantás alatt a maximumra pörgette a machizmóját, és olyan állatias férfiasságot tudott adni a karakterének, amivel A szürke ötven árnyalatába is simán befért volna.
Kuttner meggyőző alakítása viszont mit sem ért volna egy szilárd ellenpont nélkül, ezt pedig Némedi Árpád (Toffolo) le is szállította nekünk. Mondhatni szokásos teszetosza figuráját hozta, esetlen, de azért megvan a magához való esze, na meg a gitárja (talán ukulele) amivel zenei és színházi értelemben is jól játszott. Annyira lazán és természetesen hozta a karaktert, mintha nem is a színpadon állna, hanem valamelyik hipermarketben a pénztárnál a sorban.
A harmadik kiemelkedő alakítást pedig Orosz Róbert (Fortunato) hozta, és igazi közönségkedvenc is lett. Mindezt úgy, hogy igazából egyetlen szavát sem értettük, mégis mindent megértettünk – nem egyszer taps követte az elhadart mondatait.
Az áthallások éjszakája
Még mindig az alakításoknál maradva, azért volt egy aktuálpolitikai vetülete is az előadásnak. Kortárs daraboknál nem ritka, de itt amíg a humor egy közös többszörös volt, a politika egy-egy karaktert jobban megérintett, vagy inkább pikírtebb módon képezte le a valóságot.
Az egyik ilyen szereplő Bezerédi Zoltán jegyzője (Isidoro) akit a „Szatyor” gúnynéven emlegetnek. Nagyon nehéz nem párhuzamot vonni a Sulyok Tamás köztársasági elnök -féle fingszatyor incidenssel. Bár, itt nem volt vasalás és főzelékevés, Bezerédi vén kujonként, enyhén korrumpálható, de alapvetően jóindulatú jegyző az a karakter, aki akkor is jelen van, ha nincs színen. Közte és Szabó Tibor (Vincenzo) között jó volt az összhang, és érződött, hogy Bezerédi tudatosan hagyta, hogy a fókusz inkább a szombathelyi társulaton maradjon.
A másik nagyon áthallásos pont a női szerepeket alakító férfi színészek – Domokos Zsolt (Libera) és Hajdu Péter István (Pasqua) – a mozgásban és gesztusokban egyáltalán nem lógtak ki a lányok közül, sőt, a helyzetkomikumra építő nemi csavar külön ízt adott a darabnak. Domokos bajusza kifejezetten mókás ellenpontként hatott a női jelmezben, remekül reflektált ezzel a szereposztással az alaptörvényre, melyben benne foglaltatik, hogy az anya nő, az apa férfi, de a világ attól még színház.
Domokos és Hajdu mellett azért a lányok is odatették magukat. Bár női karakterek nem túl árnyaltak a darabban, azért a lányok is kihozták a szerepeikből a maximumot. Kicsit egymással is rivalizálva kerekedtek egymás fölé, ami kifejezetten jót tett a darabnak. A Hermann Flóra (Lucietta), Nagy-Bakonyi Boglárka (Orsetta) és Mari Dorottya (Checca) trió, vagy inkább triumvirátus egy egészen fura véd és dacszövetségként van jelen, de ez sokkal inkább a habitusukból fakad és nem csak a szerepükből. Jól működnek együtt úgy, hogy a rivalizálás is megmarad.
Fárasztó, vagyis jó
A darab humorát főleg szóviccek és helyzetkomikumok adták. A visszatérő „bepakolt táska”-szójátékok (brutalitáska, agresszivitáska és társaik) mellett a főtt kukoricás „kuki”-poénok is végigvonultak a történeten, így a nyári csemege hamar pajkos félreértések forrása lett. Erre tett rá egy lapáttal az asszonyok és a lányok könnyűvérűsége, a levegőben lógó megcsalás lehetősége, az ebből fakadó feszültségek pedig folyamatosan pörgették a cselekményt.
Arra azért fel kell készülni, hogy a szóviccek fárasztók és fájdalmasak, vagyis pont olyanok, amilyennek lenniük kell. A darab a humor oldaláról igazi bűnös élvezet, vagyis jól illik a karneváli közegbe.
Bolondos dallamok
A zenéket jól válogatták össze, és ezúttal a színpadon szólalt meg minden. A dalszövegek a darabra aktualizált szövegei ötletesek voltak, és különösen jó volt a Bella Ciao előadása. De, voltak szituációk, amikor csak a zene kellett ahhoz, hogy egy helyzet igazán komikus legyen, ehhez pedig még Henry Mancini Pink Panther-témáját (Rózsaszín Párduc) is elővették, amiért meg jár a külön pont.
És, amilyen gazdag és bolondos volt minden, a díszlet pont annyira lett minimalista: kartondobozok, lepedők, paplanhuzatok alkották a színpad világát, de ez nem vált a produkció hátrányára – sőt, kiemelte a játék frissességét és a helyzetek abszurditását.
Vajon csak a fejétől bűzlik a hal?
Bár vannak hibái, de összességében a Chioggiai kalamajka ebben a szombathelyi feldolgozásban szerethető, sokszor harsány, néhol pikírt, de mindig emberközeli színház. A szóviccek néha irritálóak, de ez hozzátartozik a stílushoz; a történet egyaránt működik könnyed komédiaként és a mai világra vetett, görbe tükörként. A közönség szerette, és ezt szerda este tényleg csak egy hajszál választotta el a standing ovation-től, minden adott, hogy pár előadás múlva ezt is kipipálják a színészek.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
