Kemény a média munkás élete, főleg ha a főszerkesztő asszony embert próbáló, elviselhetetlen feladattal bízza meg. Egy napon át – amely Szent István, az új kenyér, és az országalapítás dátuma – figyeljem a közszolgálati tévét, aminek logóját a mai napig nem tudom értelmezni, de ez most nem tartozik ide. Remélem, komoly összeget markolt fel érte valamelyik kreatív zseni, amiből bőven vannak a centrális erőtérben.
(Azért a kereskedelmi tévécsatornák sem dőlhetnek hátra műbőrfoteljükben, mert mazochistaként média-idiótákból reggelente nassolni szoktam. A hónap dolgozója Kárász Robi lett, aki a londoni olimpia egyik reggelén így kiáltott fel: Na, ez az az arany is összejött, mint kés a vajban.)
Kellemes csalódással indult a nap. Alapvetően semmit nem vártam a tisztavatástól, a köztársasági elnök beszédétől, de Áder János eltért a Tímár Pétertől elszeretett „gusztus húsz, kotmányunk ünnepe” stílustól, és röviden, értelmesen, különösebb sentimentek nélkül beszélt arról, hogy haza, család, jövő összefüggenek. Az ötvenhét hadnagy, köztük dögös csajokkal, vidám harciassággal forgatták meg kardjukat a régi ludovikás köszöntéssel, a hazáért mindhalálig...és bízzunk abban, hogy mégsem kell felrobbanniuk a hazáért, mondjuk Afganisztánban, jövőre Iránban, egy gyanús szemétkupac közelében.
Európában a helyzet, tudom, mert Matolcsy mondta, reménytelen, de mégsem kell tartanunk sem az osztrák hegyi vadászoktól, sem a román bakáktól, különben is az ellenség belső (labancok - mint én), de az ellen katonaság még az Alaptörvény szerint sem vethető be.
A nap mc-je mindenképp Juhász János volt, obsitos öreg katona, aki a repülőket kommentálta egy fiatalembernek álcázott mikrofonállvány előtt. Az ötezer órát is repülő, a földeket permetező pilótákról, például, azt mondta, látszik rajtuk, hogy többet vannak a levegőben, mint a konyhában. A sort a Gripenek kezdték, amiről eszembe jutott, milyen jó, hogy semmi nem derült ki erről az üzleti machinációról itthon, így tudatlanul, de mégis büszkén nézhettük légvédelmünk csúcstechnológiáját, amely igaz, még nem vett részt harci bevetésben, de szemlátomást tempósabban halad, mint egy gyorsnaszád a magyar gazdaság tengerén.
Láthattunk még retro szovjet gépeket, meg fürödni vágyó ejtőernyősöket, ahogy minden évben szokás …, de a program sűrű, és már a negyvenéves táncház mozgalmat köszönti a Csillagszemű Juhász táncegyüttes. Őket nem néztem meg, nem azért mert rosszak, inkább dacból, hisz az elmúlt öt évben majdnem tönkrement a negyvenéves táncház mozgalom, a hatalom ugyanis nem finanszírozta a csak tiszta forrást, hát akkor én sem fogok most hamis örömkönnyeket csillogtatni szemem sarkában.
A Szent Jobb körmenet miséjét azért végignéztem. Ez azért nem semmi, mert hívő, és iskolázott katolikusként berzenkedem a fétish minden formájától, főleg, ha az nem pornó, hanem vallás. Az ereklyetisztelet egyházamon belül, hmm, kkk, húúú, hát hogy mondjam, meghajlás a népi vallásosság előtt, mindenképp pogány beütés, ebből a szempontból is tudok magyar példát, Árpádházi Szent Erzsébetet már a halála után kicsiny darabokra fűrészelték a rajongók. Szent Ferenc sem úszta meg. Nekem perverz, ha egy kéz megy az utcán, és mögötte tízezrek, imádkozva, de ez biztos zsidó beütés szellemi iskoláztatásomban.
Az viszont feltűnt, hogy pártunk és kormányunk nem hívta meg sem a parlamenti ellenzék notabiliseit, sem Vona Gábort, de még Sólyom László sem volt ott. Jó, jó, nem gondolok Horn, Gyurcsány, Meggyesi meghívására, de Mádl mindig ott volt valódi hívőként, hiányzott is nekem. Aki viszont nem, az ott állt, Schmitt Pál, valaha doktor. Avval semmi bajom nem volt, hogy ott feszített a Népstadionban az olimpikonok köszöntésénél, hisz ezt tehette alanyi jogon, de itt egy hiányos sor hibás elemeként tisztelgett István királyunk egész jó állapotban lévő praclija előtt.
Utána volt egy borzalmasan amatőr, majdnem az amatőrmozgalom szemléin látható dilettantizmussal elkészített tévémicsoda Nándorfehérvár ostromáról, hát csak az ötlet volt jó, hogy akkor is győztünk. Sajnos, semmi értelme tévén nézni tűzijátékot – ez olyan, mint tévén jéghokit nézni - így inkább átkapcsoltam a Dunára (bocs, de már egy cég – üzenem a főnöknek és a nézőknek, ha nem látnák), és újra megnéztem huszonhatodszor az István a királyt, ami még mindig jó. Ez a csíksomlyói változat volt. Soha többet nem jön össze a csoda, hogy ilyen szöveget (Bródy), és ilyen zenét (Szörényi) toljanak össze. Ez onnan jutott eszembe, hogy most az egyik szlogen az volt: Együtt a nemzet. Utoljára a Királydombon, bocs.
Az ünnep majdnem sikeres volt bennem elektronikusan, amikor borzasztó hibát vétettem. Tudtam mennyire szar, fos, hányadék Koltai Gábor Honfoglalása a kurzusművészek között, de talán a szentek, az új kenyér, gusztus husz, kotmányunk ünnepén újra próbát tehetek. Előítéletek mellett is újranézem. Megtettem. Hát, most is azt gondolom, hogy szégyellje magát Franco Néró, meg az összes színész, köztük az Új Színház igazgatója, hogy részt vettek ebben a vállalhatatlanul igénytelen filmben. A baj az, hogy el kell telni megint száz évnek ahhoz, hogy egy tehetséges rendező, nagy költségvetéssel újra megrendezze azt, amikor a magyarok bejöttek ide, és úgy látták, jó lesz nekik itt több mint ezer évre.
Ha a magyarság magatartás, kedves Márai, mit szóljak Koltai Gáborhoz és az ő munkásságához?!
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
