Köszöntünk mindenkit Zamárdiból, az idő hülyemeleg, a fesztiválozók minden létező résből folynak keresztbe-kasul a színpadok között, de egyébként a környező utcákban is - teljesen nyilvánvaló, hogy a parányi falu ebben a négy napban termeli meg éves profitjának kilencven százalékát.
A Balaton Sound leírhatatlan tömegvonzásának viszont mégis inkább talán több a hátulütője, mint amennyi öröm van benne: már az újságíróknak, VIP delegáltaknak és a feszt területén dolgozóknak felállított pass-átvevő bódék előtt is huszonöt percet kellett fülledni, mire sorra kerültünk, és abba bele sem gondolunk, mi lehetett a helyzet a hagyományos pénztáraknál. Szerencsére beljebb már akadtak helyek, ahol lehetett levegőt venni, a parton végigvonuló chill-helyszínek közül például a Mastercard Paypass Lounge-ban.
És már csak azért is volt érdemes itt időzni, mert rögtön egy olyan nagy ember játékába futottunk bele, mint DJ Food, aki az absztrakt hiphop alapkiadójának számító Ninja Tune kilencvenes évek elejétől aktív neve. A visszafogott funk kellemes ellenpontozást teremtett a huszonpár méterre található, Durex nevével fémjelzett, ledekkel televert placctól, ahol már délután muszáj volt lakossági dumdummal büntetni.
A magyar underground kevéssé ismert, bár jeles lemezlovászaival is itt találkoztunk össze, miért is ne csapnánk nekik hírverést: a képen Husky Joe, Slanki és Takeshi szerepel. Ők azon kevesek közül valók, akik még hisznek a bakelitben.
Nem ivóvíz. Ezzel nincs is baj, mossunk csak mocskos tenyeret ezzel, de még mindig rettentően hiányoljunk a magyar fesztiválokról az ingyenes vízcsapoló tartályokat.
A víz mellett még a nap volt fontos tényező: kegyetlenül lecsapott a kánikula, annyira, hogy lehet, hogy ezt már mondtuk is.
Irie Maffiáék ezzel nem nagyon törődtek, az ő zenéjük úgyis valami ilyesmiből táplálkozik: szívcsakranyitogató, karibi hangulat, vidám ének és örömrepp, meg hands inna di air, ahogy himnuszuk refrénje szól, képünkön az - időközben anyává vált - Sena és MC Columbo ennek megfelelően éppen két, a levegőben lobogó kar között manifesztálódik.
Volt, aki még ennél is magasabbra szállt.
Egyelőre még mindenki energikus. Ez az állapot nem fog sokáig tartani.
Meséltünk már arról a bizonyos karibi hangulatról, igaz?
A nagyszínpad körüli lézengésnek hamar véget vetett Snoop Dogg, aki látványos színpadi fűszívásával mintha valóságos missziót teljesített volna (nem is kellett neki sok utalást tennie, a közösségi küzdőtér minden sarkában felcsapott az édeskés füst), de a legkerekebb vigyort mégis azzal kente a régi hívek arcára, hogy ősi nagy dobásait is elővette, és olyan embereket is magával hozott, mint Lady Of Rage, Warren G vagy Kurupt.
A különleges dohánytermék elfüstölése azonban eltörpült a porfelleg mellett, amit a topogó lábak produkáltak - némi locsolás elkélt volna.
Közben teleobjektívek erdeje kísérte figyelemmel a színpadi műveleteket.
De árgus szemek figyeltek magán a színpadon is.
A legszebb pillanat az volt, amikor a főszereplő feltette a kérdést:
Ki az, aki szereti Snoop Doggot? Ki az, aki 5 éve szereti Snoop Doggot? Ki az, aki 10 éve szereti Snoop Doggot? És ki az, aki az igazi klasszikus szart szereti Snoop Doggtól?
Aztán feldübörgött a Gin & Juice, legvégül pedig kényelmesen és lazán a közönségre bízta a Who Am I eléneklését.
Volt, aki belemelegedve kalimpálta végig...
Volt, aki fiatalon az első sorban őrült meg...
...És volt, aki állva, sörözve könyvelte el magában épp, hogy a kaliforniai hip hop legjelentősebb figuráját látja.
Rengetegen henyéltek ott, ahol a part szakadt...
Akadtak, akik ekkora már megszenvedték a megfeszített tempót...
Mások még bőven erejük teljében voltak...
...És volt, akinek szakállában volt az ereje.
Közben besötétedett, DJ Tiesto pedig annyi embert trombitált össze a nagyszínpad elé, amennyit még Balaton Soundokon edződött szem sem látott: a csődület meg sem állt a fesztivál főutcájáig. A hallottak minősége ezzel azért szöges ellentétben állt: hatásvadász, geil trance-szörnyek ömlöttek a tekergőző publikumra, úgyhogy mi sarkon fordultunk, és inkább megtekintettük magunknak Magyarország drum & bass királynőjét, DJ Rent.
Közben megtudtuk, hogy nem kis lélegzetvételű szigorításokat vezettek be a hangerő tekintetében: minden színpadra került egy decibelmérő, amit egy központból (?) monitoroznak, és ha túllép egy meghatározott értéket (itt, DJ Ren és a többi dzsunglista esetében ez 102 decibel volt), akkor fél percre meghal a hang.
Szerencsére erre nem került sor, legalábbis nem akkor, amikor arra jártunk. Végül már csak annyink maradt energiából, hogy eltöprengjünk az értéktelen bohóchimnuszokat játszó Hamvai PG és a mellette lévő színpadon értékes ütemeket játszó Cadik Travel Agency (azaz DJ Cadik, Mango és Shabák) között feszülő vastag kontraszttól. A péntek pedig már itt is van.
