Elballagtak
Az előző napi kiadós esőre már csak néhány kisebb pocsolya emlékeztetett csütörtökön, amikor a szülők elkezdtek gyülekezni a Bolyai János Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium udvarán. A végzősök a feldíszített tantermeikben vártak a jelre, majd énekelve végigjárták iskolájukat. Aztán felbukkantak a virágokkal díszített iskolakapuban. Izgatott morajlás futott végig a tömegen. „Ott van! Ott van!” – lelkendeztek jellemzően a nagymamák, amikor meglátták unokájukat. Kattogtak a fényképezőgépek, miközben a diákok felsorakoztak a lépcső tetején.
A hagyományok szerint az alsóbb évfolyamosok is elbúcsúztatták a végzősöket és a most ballagók képviselője is megtartotta búcsúbeszédét. Az egyik diák felolvasta a megyei közgyűlés elnökének levelét, amelyben Kovács Ferenc a most kirepülő diákoknak üzent. Az ünnepség végén a végzősöket körbevette a családjuk. Gratulációk, hajborzolások, kisebb ajándékok, virágok árasztották el őket, majd lassan kiürült az udvar.
Ezúttal is közlünk " bónusz képet", az iskola előtt a lépcsőn álló ballagókról készült felvételt teljes méretben letölthetik Olvasóink, így a fotót kinagyítva könnyebben felismerhető a ballagó diák. A kép felbontása akár poszter méretű nagyítást is lehetővé tesz.
Búcsúgondolatok
Dr. Albert Levente, a Nyugat-Magyarországi Egyetem általános rektorhelyettese mondott ünnepi beszédet a ballagáson. Köszönetet mondott a NYME számára kiemelten fontos gimnázium tanárainak és vezetőinek, amiért „mindent megtettek azért, hogy a lehető legjobban felkészített diákok hagyják el 2009-ben is az iskola padjait”, de a szülőknek is köszönte, hogy legféltettebb kincseiket az iskolára bízták.
A rektorhelyettes József Attilát idézte, amikor tanácsként azt mondta: „Nem kell sokra törekedni, csak a mindenre.” Majd hozzátette: „Ez után az első hallásra kissé meghökkentő mondat után rögtön felmerül a kérdés, hogy egy érett ifjú mire alapozhat, ha ilyen merész szándékkal vág neki az életnek? Meggyőződésem, hogy az iskola és a család közös erőfeszítései nyomán megvannak ehhez az eszközeik: az elsajátított ismeretek és készségek, a problémamegoldó képesség, a szorgalom, kitartás, a szenvedéllyel végzett munka. A józsefattilai cél eléréséhez azonban mindez kevés, a cél felé vezető úton csak akkor haladhatnak megalapozott reménnyel, ha mindezeket megelőzik a sorban a belső univerzumra összpontosító lelkiismeret megnyilatkozásai, áthatja őket a lehetőségek és kötelességek szembesítése, vagyis a felelősség.
A felelősség az öngondoskodásban, a tehetség kibontakoztatásában, közös szabályaink következetes betartásában, a szolidaritásban. A felelősségtudatot ötvözni kell a hittel. A hittel abban, hogy az élet örömet és reményt kínál. Reményt, ami átsegít a nehézségeken, rávilágít az igazi értékekre. Az igaz hit és az önbecsülés iránytűként vezetnek még egy meghasonlott világban is. Mindezek semmit nem érnek tisztesség és erkölcs nélkül. (…)
Az életben mindenkit várnak szenvedések is, mindenki életét megkeserítik a megcsalatott illúziók. Panaszhangok nélkül kell elfogadni ezeket is, meg kell járni a mélységeket, tudva, hogy mélység nélkül nem létezik magasság sem. (…) Kísérjen utatokon a hit, hogy meg tudjátok változtatni a világot, őszintén higgyétek, hogy jobbá tudjátok tenni azt! Merjetek álmodni és álmaitokért akarjatok és tudjatok dolgozni. Éljetek minőségi életet. És ha mindezek után csak a „sokat” éritek el és nem a józsefattilai mindent? Az sem baj, életetek így is teljes lesz, hiszen ő sem azt tanácsolta, hogy elérjétek, hanem azt, hogy törekedjetek rá.Mert nem a célelérése a fontos, hanem a törekvés, az út, ami feléje vezet és amin végig menni tisztességgel az életfeladat teljesítését jelenti.(…)”