Miután a Keletit másfél évvel ezelőtt jól lebalkánoztuk , úgy döntöttünk, ideje szemlét tartani a másik, Szombathelyről érkező vonatokat ugyancsak fogadó budapesti fejpályaudvaron, a tavalyelőtt 150 éves fennállását ünneplő Délinél. Kezdjük a jóval: a vadkapitalizmus burjánzása itt nem üti meg azt a szintet, hogy a lehúzós magánzó taxisok tébláboljanak a vonatokról éppen csak leeső utasok előtt, de gyanúsan váltott eurót és tengernyi füvet sem terítenek messziről jött népek. Helyettük egészen más típusú kereskedők vetették meg itt a lábukat.
Például gesztenyeárus, aki keménykalapban, szótlanul lapogatja tenyerével a sütnivalóját, és hajlott kolozsvári nénike, aki kézzel készíti bizsuját és gyöngyöcskékből a kokárdát, amit már most elkezdett árulni. Hiába, ha abból indulunk ki, hogy egyes bevásárlóközpontok már karácsony után kipakolják a csokoládényulakat, akkor nem ördögtől való a februárt sem kikiáltani az 1848-as megemlékezések előszezonjának. Budán meg aztán főleg!
Apropó Buda: a Déli megépítését az itteni, 19. századi polgárság közel sem magához közel képzelte el, hanem elsősorban a Duna-partra. Végül mégis ide került, és a kontraszt máig tömbösített formában adja magát: a koszosszürkén magasodó szockó téglatestek (amelyek közül az egyik még a szombathelyi városházával is rokon vonásokat mutat) gyakorlatilag mind a Vérmező, mind a túloldali hegyvidék felől értékes házak által van szegélyezve, amelyek lakóit inkább látjuk autóban, mint gyalog - gyorsvonaton meg valószínűleg soha.
Közelben lévő luxus-gourmet plázának beillő Hegyvidék Központ ide, egy utcára jutó Audik száma oda, a Délin nem fog az idő vasfoga abban az értelemben, hogy mintha csak a hetvenes évek óta konzerválták volna: egyedül az utasoknak meg a pornak engedtek benne átjárást. Bezúzott ódivatú metrójelző tábla, menetrend-javítás felragasztott papírcetlivel megoldva, a belső járdákra ocsmányul felfestett "WC" feliratok pedig igazán groteszkül hatnak a köréjük épült folyadékfoltokkal - vagy fordítva.
Kék halál a narancssárga nátriumlámpák alatt
Ami nyomokban a 21. századra emlékeztet, az nem a csomagmegőrző, amiben a rá aggatott papírdarab szerint tilos holt állatot tárolni, hanem kizárólag a jegypénztár. Itt is bevezették egy ideje a szalagkorlátos sorbanállást a hatékonyság növelése érdekében, és ez tényleg be is vált, ellentétben az online megvásárolt jegyeket kiadó automatákkal: úgy két nyárral ezelőtt lábon kihordtam egy agyérgörcsöt, miután tíz perccel a vonatindulás előtt kék halállal folyamatosan restartolt a rendszer, újra és újra, de a tikettemet csak nem adta ki (végül a kapott kód villámsebes, még a hibaüzenet előtti beütése orvosolta a vészhelyzetet).
Én zöldfülű vagyok ebben, teccikérteni? most hétfőn utaznak Angliába, megvan a vízum... Nem három hónap, hanem egy év! Tisztelt uram, elnézést, nem akartam megsérteni, de nem én vagyok a helyzetben!
- hallom az információs pult felől, miközben a háttérben a jól megszokott szárazsággal kongó hang, mint valami disztópikus filmben, ami végül úgyis a gyarló emberség elpusztulásával ér véget, úgy mantrázza, hogy személyvonat érkezik Százhalombattáról a tizedik vágányra.
Ami az elkapott félmondatokat illeti, odakint a peronon, az itt dolgozók között sem fényes a helyzet:
Szopjon le, csinálja egyedül. Ne haragudj tesó, de kurvára mérges vagyok
- közli egyik virító mellényes helyi munkaerő a másiknak. Közben a tekintetem egy kiírásra terelődik az egyik büfésbodénál: hambuci 390 forint, se a név, se az ár nem annyira bizalomgerjesztő, hát még a kettő együtt. De legalább húsz méterrel odébb van egy elfogadhatóan középszerű ázsiai wokos-tésztás is. Meg mellette egy kínai ruhaárus, aki lecsavart próbababa-fejeken mutogatja a sapkáit.Átszellemült táblatisztelet
Kelenföld es Tárnok között pályaátépítés miatt módosult a menetrend, áll egy félreeső hirdetményen, vajon olvassa valaki ezeket? Aligha, itt a főműsorszám az induló-érkező szerelvényeket frissítő információs tábla, az emberek teljes testtel feléje fordulva és lecövekelve, átszellemült tekintettel firtatják a sárgán futó karaktereket. Az elcsigázottabbak talán még térdre is vetnék magukat, ha egy mókás kedvű vasúti dolgozó ezt írná ki rá.
Kifelé, az állomás tövében még végigfutom szemmel a Kerengőként ismert teknőben az üzletek feliratait: gyógyszertár, optika, zálogfiók, antikvárium. Mögöttem suhintva igazítja meg kabátját valaki a nulla fokban, elsőre még megrezzenek, hogy valamelyik gyerekalapítványnak adományt kérő (de sárgacsekk-igényünkre jellemzően elforduló) pufidzsekis asszony az a paksaméta papírjával, de eszembe jut, hogy ez nem a Keleti, ez meg mögöttem nem lehet más, mint a hetyke bajszú gesztenyeárus.
Aztán magam mögött hagyom Victor Vasarely itt elhelyezett Zsolnay-szobrát, és már csak az éri el az ingerküszöbömet, hogy a nem is annyira mocskos aluljáróban már bankkártyával is lehet fizetni a harisnyáért. Let the good times roll.
