Pár óra elég ahhoz a főváros bulinegyedének nevezett egykori zsidónegyedben, hogy bárki levonja magának a következtetést: itt tényleg tudnak vidám dolgok történni. És ehhez nem feltétlenül kellenek a hotdognak vagy képregényhősnek öltözött, kásásan ordibáló legénybúcsús angolok, akikkel gyakorlatilag nem lehet nem összefutni egy hajlott péntek éjszaka alkalmával, de még az sem kell ehhez, hogy leintsük a magyar gengszterrepp legnagyobb darab emberét, a kabrióval krúzoló Ogli G-t egy világraszóló közös szelfi kedvéért.
Néha elég annyi is, hogy csevejbe keveredjünk pár, láthatóan messzi földekről érkezett emberrel. Akik közül az egyik esetleg még magyarul is tud egy kicsit. És akik ebben a történetben történetesen jemeni állampolgárok.
Semmit nem tudtam róluk, és semmi extrát nem is tudtam meg róluk azon a hajnalon, ami olyan fülledt volt és olyan szagokkal terjengett, hogy arról Csáth Géza három oldalon át tudott volna értekezni, én viszont simán csak azt mondanám, hogy hererohasztó meleg volt, és hogy a közelben volt egy olcsó pizzaszeletező.
Mindenesetre alig fél órával később már csak annyi maradt meg, hogy villamosozok haza a haverommal, a fekete pólómra Rorschach-mintákat rajzolt a verejtékből kicsapódó só, és hogy az egyik taxis szétdudált minket, egy másik pedig hatalmas viktóriajelet mutogatott, amikor látta, hogy régi hagyományokat újjáélesztve rongyokból és a pizzás vödreiből rögtönöztünk kapukat egy napközben amúgy forgalmas utca felén. Ennél egy fokkal erélyesebb maradt meg a felismerés:
nicsak baszdmeg, hát ezek emberek voltak!
Sehol egy hevedereken ketyegő bomba a felsőtestükön, sehol egy kultúra iránti tiszteletlenség, és nem is kérdezték meg, hogy van-e munkám, amit elvehetnének. Viszont kurvajót futballoztunk. És nevettek. És elpicsáztak minket 4:0-ra, hozva a papírformát.
Bő tizenkét óra elteltével már a másnapos vasárnap délutánom végét járom. A Nyugati aluljárónál tekerek, látom, hogy egy koromfeketébe öltözött horda indul lefelé, kapucnifelhelyezés történik egyeseknél. Ketten maradnak fent, én meg enyhén fojtogató dühkezdeményemmel odagurulok a főnökebbnek kinéző, katonai nadrágos, hajmentes, tagbaszakadt karakterhez, mert azért ezekben az idegengyűlölő szép napokban az nem annyira vicces, amikor fekete hordák gyülekeznek pont itt, ahol sokkal több a menekült, mint máshol.
- Szia, bocs, hova sétálnak a fiúk?
- LG mobilreklám-forgatás.
Annyira leblokkolok az élménytől, hogy inkább csapatom tovább az albérletemig, és más nem jut az eszembe, mint hogy ez most vagy az év legügyesebb náci lepattintása volt, vagy az év legérzéketlenebb reklámfilmforgatása zajlik éppen. Bármelyik legyen is, egyik sem a legszívderítőbb dolog fél nappal életem egyik legfaszább focimeccse után.