E sorok szerzője nem ért a közgázhoz, matematikából sem volt jeles soha, nem igazán látja át a gazdasági összefüggéseket, olykor még egy-egy hivatalos levél „feldolgozása” is problémát okoz neki. Ugyanakkor a negyvenes éveiben járó pasi egy kamaszt nevel (aki sportoló lévén folyton éhes), háztartást vezet, ezt azért illik „férfiasan” kezelni, és igyekszik biztonságban tudni mindkét leányának a jelenét, jövőjét.
A múltkor minden bizonnyal azokban a percekben hüledeztem a kis Tesco önkiszolgáló pénztárgépénél, amikor jött a miniszterelnöki bejelentés, hogy hat árucikkre árstopot vezetnek be. Ha ezt tudom…
Akkor azt az egy liter étolajat majd jól megvettem volna február elseje után… Próbálom viccesen megélni a mindennapokat, de néha azért lefagyok. A Covid első hullámakor is eldurrantak az árak, tök nem értettem, hogy a darált hús miként lett 499-ről 899, a paradicsomszósz 599-ről 899, de a tejföl és a túró is jóval többe került, mint korábban. És a fogkrém – ennek még lesz jelentősége a későbbiekben – na, az is 299-ről felkúszott 399-re…
Nyilván éljük a mindennapjainkat, a kis Tesco a törzshelyünk, így az ottani árakat ismerjük. Biztos lehetne egy-két terméket olcsóbban megvenni máshol is, de oda járunk 20 éve, nagyon jó fejek az eladók, tegnap például levették a pultban lévő tarjának a felső három szeletét, mert olyan kicsit furcsa színe volt – a tarjának is lesz jelentősége, szintén.
Kisgyerekkel menni boltba – katasztrófa. Tudom, játszottam ilyet mindkettővel. Apa! Kinder-blablablát, rágót, színezőt is vegyünk! Aztán jött a szájkarate, majd vagy beadtam a derekam, vagy nem, olyan ikszre hoztam a kiskori csatákat.
Éhes kamasszal menni boltba, no, az nem katasztrófa, az felér egy emberiség elleni merénylettel.
Jön-megy, pakolja a kosarat – semmi extra, nem élünk nagy lábon, de azért az brutál, hogy ilyen piros bolognai-utánzatos szószt már hét kilóért kapsz, tésztát, ami nem ragad össze nyomban, ha kiszeded, 600-ért, de sorolhatnám még – elmentek, de nagyon az árak. Ja, és táplálkozz egészségesen felkiáltással olykor ilyen müzlis, számomra felismerhetetlen dolgok is a kezemben landolnak.
A múltkor, miután meccset játszott, gondoltam, okosban egyedül bevásárolok, így csökkentve a költségeket. Hmmm… majdnem bejött.
Amit vettem: 25 deka tarja (hála az eladóknak, mert szép rózsaszín volt), 2 darab fogkrém, mert így volt akciós, egy zacskós kenyér, egy üveg csemege uborka, egy négyes csomagolású Actimel, két ilyen piros pici itóka, ami szerintem a 3 éveseknek való, de nálunk a 16 és a 19 éves is nyomban rácuppan, egy hálós krumpli (szerintem egy vagy két kilós volt, nem tudom), csípős piros arany, két zacsi mandarin – anyumnak is vittem egyet a kérésére. És egy üveg olaj. (Ugye, ekkor még nem tudtam, hogy ezzel várnom kellett volna…)
Szokásos rohanás, a tescós automata pedig a végén közli, 6100 forintot kérek… Baszki… Nézem, nézegetem a cuccot pakolás közben.
Olyan klasszikus nagymamis fonott kosaram van, még meg sem telt… Ha velem van a lányom, akkor nem úszom meg egy 10-esből, az tuti.
Hogy mit akarok ebből kihozni? Nem, nem áll szándékomban hangulatot kelteni, legkevésbé sem. De egyszerűen bosszantó, hogy dolgozik az ember, nem keveset, sőt, egyre többet az én esetemben, és ez ahhoz elegendő, hogy szinten tudjunk maradni. Lehet ekézni, hogy az Actimel meg a piros itóka luxus – igen, ezt bevállalom…
Egyszerűen megszűnt a kisbevásárlás: az az érzés, ami még megvolt a COVID előtt, hogy vettél ezt-azt, apróságot, és fizettél 3 rongyot. Ha kisbevásárolsz, akkor az ma 6 ezer, a nagy meg ott kezdődik, hogy 20…
Szombaton ilyenre indulok, remélem, egyedül, és nem egy éhes kamasszal…