Csütörtökön délután két órakor a szombathelyi Fő téren elstartol az idei Bloomsday programsorozat, 
Ha ezt Leopold Bloom láthatná... – Itt az idei Bloomsday teljes programja! 2022. June 11. 15:27 aminek eseményei valószínűleg nem döntenek majd látogatottsági rekordokat, de ettől függetlenül (?) az egyik legizgalmasabb szombathelyi kulturális kezdeményezésnek ígérkezik.
Mindennek alapja az ír James Joyce Ulysses című regénye, amely könyv alakjában először pont száz éve, 1922-ben jelent meg Párizsban. A terjedelmes mű gyakorlatilag azóta viták kereszttüzében áll, sokan olvashatatlan blöffnek tartják, mások viszont kultuszt építettek köré az elmúlt évszázadban.
Ennek része a Bloomsday is, amit minden év június 16-án ünnepelnek a rajongók. Merthogy a regény ezen az egyetlen napon játszódik, Dublinban. Főszereplője pedig Leopold Bloom, akinek családja – az író szerint – Szombathelyről származik.
Így került fel Szombathely a világirodalom térképére, annak is az egyik legérdekesebb polcára.
Az alábbi könyvismertetőt mintegy másfél évtizeddel ezelőtt írtam, de bízom benne, hogy nem vesztette érvényét.
James Joyce: Ulysses – Én elolvastam
Hosszú évek tilitolija után végre letudtam ezt a feladatot is: elolvastam James Joyce nagyregényét, az Ulyssest. A regényről több tonnányi tudományos tanulmány született, ha valakinek ilyen hiányzik, az kattintson mondjuk ide vagy ide.
Ha viszont egy véleményre kíváncsi a sok közül, olvasson tovább.
„Olvasta, kedves?” – kérdezte nőmet fáradt hangon három évtizeddel ezelőtt Láng Guszti bácsi az irodalom szigorlaton, mikor is a tételen az állt, hogy James Joyce: Ulysses. Guszti bácsi kérdése abból a tanári tapasztalatból fakadt, hogy a szigorlat előtt regényhegyekbe temetkező magyar szakos diák csak akkor olvassa el ezt az ezer oldalt, ha nagyon kell. Mondjuk pótvizsgára, ha előtte Guszti bácsi hozzáintézte a fenti kérdést. Így olvasta el nőm is.
Viszont én József Attilát húztam, valahogy átfötörtem magam rajta, így aztán James Joyce agymenése ejtve volt.
És lelkiismeretem sem háborgott túlságosan, mivel Szerb Antal irodalomtörténetében korábban azt olvastam, hogy Joyce-nak azért van tekintélye, mert senki nem érti meg, de nem meri bevallani, és különben is „blöff volt az egész”. Márpedig Szerb Antal általában ráérzett a dolgokra.
A történet akkor jutott újabb fordulóponthoz, amikor néhány évvel korábban felavattuk a szombathelyi Fő téren James Joyce szobrát, és valamiért olyan érzésem volt, hogy a lelkesen ünneplő politikai és kulturális nomenklatúra közül maximum egy-két ember olvasta a regényt, nem is beszélve a fúvószenére odasereglett tömegről.
Az ágyam mellé bekészített könyvkupac közé ekkor csapódott az Ulysses, mondván, valamikor jó lenne letudni. Ám a nekirugaszkodás sokáig váratott magára, mert valahogy mindig akadt olyasmi, amelyre nagyobb volt az étvágy.
Aztán erre is sor került, a tudat mélyén a Szerb Antal-i előítélettel, amely azt súgta gonoszan, hogy majd kéjesen lehet bizonygatni a Bloom-napi lelkeseknek a „blöff” jelzőt.
A bökkenő csak az, hogy az Ulysses nem blöff.
Kérdés persze, hogy hogyan definiáljuk a blöff fogalmát, de ha alkotója valamit komolyan vesz, és annak is szánja, csakúgy, mint a befogadó, akkor nehezen lehet blöffről beszélni, különösen nem, ha az alkotó magas szintű szakmai tudás birtokában van. Márpedig az már a néhány oldal után kiderült, hogy James Joyce nagyon is komolyan gondolta, következésképpen innentől kezdve tőlünk, olvasóktól függ, hogy mit kezdünk vele.
A legtöbb embernek persze beletörik a bicskája, mert az író ezernyi dologra volt figyelemmel az alkotás során, csak éppen arra nem, hogy az olvasmányos művet hagyjon hátra az utókor számára. Ez egy irodalomtudósnál nyilván nem szempont, egy olvasónál viszont – teljesen érthetően – nagyon is.
Így kétségkívül nagy önfegyelmet igényel a nekiveselkedés, viszont aki átküzdötte magát az első száz-kétszáz oldalon, annak rááll az agya erre a sűrű textúrájú mondatszövésre, ráérez az ízére, és lassan de biztosan elkezdi élvezni a művet. Legalábbis velem ez történt.
Kicsit olyan, mint az érett camembert sajt, első pillantásra gusztustalan, ízlelésre furcsa és ehetetlen, de lassan csipegetve biztosan tudjuk, hogy ínyenceknek való csemegéről van szó.
Kivetkőzött irodalomtanárként megvan az a szabadságom, hogy már nem érdekel, mit írnak egy műről a kritikusok, a mérce számomra nagyon is objektív: napközben mennyire vágyom arra, hogy majd az esti olvasólámpa fényénél egyedül maradjak a könyvvel.
Márpedig az Ulyssesnél nagyon vártam ezeket a perceket, órákat.
Kétségkívül voltak részek, amikor lankadt a figyelmem és a lelkesedésem, de összességében nem mindennapi élmény volt fejest ugrani ebbe az elképesztő írói tehetséget és szellemi energiákat magába szippantó, és azokat a kitartó olvasók számára bőkezűen visszaáramoltató műbe.
Az 1922-ben kiadott regény egy – szombathelyi gyökerekkel rendelkező – dublini átlagember nagyon is átlagos napját járja körül a lehető legteljesebben, elkanyarodva minden lehetséges tárgyi és gondolati útelágazásnál, próbálva felvillantani az emberi élet kusza mélységeit, a gondolatok tekervényeit, az emlékek és tapasztalatok belénk ivódott maradványainak munkálkodását, és még egymillió dolgot, merthogy az élet és a világ bonyolult.
Vagy éppen egyáltalán nem az, de azt meg más zseniális írók írják meg.
Joyce úgy építi fel a művet, mint egy virtuóz, de megszállott építészmérnök, aki a végtelenségig kidolgozza a gigantikus épület legapróbb részleteit is, a mosdócsapok tekerőitől kezdve a villámhárító tetőcsatlakozójáig. Ez az építészi hozzáállás érződik az érzelmi távolságtartáson: az alkotó imádta a konstrukció egészét, de különösebb érzelmi kötődés nem fedezhető fel a részletek, mint például a karakterek és a hozzájuk köthető gondolattengerek irányába. Ha meg is szeretjük Bloom, Stephen vagy Molly alakját, az csak azért van, mert rajtuk keresztül magunkra ismerünk.
Ha valaki nagyon okos, és képes két lépés távolságról visszafogott érzelmekkel látni az emberi világ működését, az akaratlanul is a humor és az irónia mezején köt ki, mint történt az Joyce-szal is, ami a fejezetről fejezetre totális átalakuláson átmenő regény egyik fő álladója.
Mindezen bő lére eresztett hozsanna után, ha azt mondom, mégsem az Ulysses életem legnagyobb regényélménye, annak oka éppen a fent említett viszonylagos kívülállás és érzelemmentesség, mert Joyce ezért legalább mutatóban görcsbe ránthatná a gyomromat, megszorongathatná a szívemet vagy ökölbe szoríthatná a kezemet. Nem teszi. Így viszont, ha meg kellene fogalmazni, hogy miről is szól a regény, azt kell válaszolni, hogy: „Mindenről.” No de mindenről meg nem szólhat, mert Joyce zseniális író, de mégsem Isten. Csak annak látszik. Igaz, az sem kevés.
Értékelés: 10/10
