Ma este nincs semmi dolgom, nézzünk meg egy filmet – gondoltam egy teljesen átlagos hétköznap végén, fáradtan dőlve az ágyba. Mivel nem volt konkrét ötletem, mit is nézzek, beléptem a Netflixbe. Kis görgetés után rábukkantam valami igazán különlegesre.
Azon túl, hogy amúgy is régen néztem természetfilmet, és megjött hozzá a kedvem, ne menjünk el amellett se, hogy az idén 94 éves természetfilmes legenda, David Attenborough legújabb filmjéről van szó, noha már nem is számítottunk rá, hogy lesz még egyáltalán új filmje.
Na, akkor bontsunk egy sört és egy zacskó mogyit - gondoltam, s akkor még nem is tudtam, hogy ennek a gondolatnak is jelentősége lesz a film nézése közben –, és elindítottam az Egy élet a bolygónkon-t.
Ettől a filmtől minden jóérzésű ember szíve kifacsarodik, szégyenérzete pedig szingulárisan görbül szédítő magasságokig.
De ennyire ne rohanjunk előre.
Az Egy élet a bolygónkon David Attenborough tanúvallomása. Azé a David Attenborough-é, aki egész életét annak szentelte, hogy keresztül-kasul bejárja a világot, felfedezze és a szemünk elé tárja bolygónk rejtett kincseit.
Az Amazonastól a sarkvidéken át egészen az óceán mélyéig eljutott, életműve pedig nem kisebb, mint a természetfilm, mint műfaj megszületése és élőhelyünk, a Föld felfedezése.
Attenborough 1926-ban született Angliában, természettudományi és társadalmi antropológiai iskolát végzett, 1956-ban pedig már saját dokumentumfilm-sorozata volt a BBC-n.
Most, 2020-ban az Egy élet a bolygónkon című filmjében Attenborough saját életét veszi alapul, hogy bemutassa, milyen drámai változásokon ment keresztül a Föld kevesebb, mint száz év alatt. A történet gyerekkorában kezdődik, 1937-ben, mikor még egy teljesen más világban éltünk.
Az egyes fejezeteket inzertek választják el egymástól, melyek az adott évben a Föld népességét, a légkör szennyezettségét és az érintetlen vad területek méretét ismerteti.
Attenborough ezután „egyetlen levegővel” elmagyarázza, hogyan sikerült 83 év alatt a Föld legokosabb állatának, az embernek kifosztania, megerőszakolnia és a sötét sikátorban hagynia saját anyabolygóját.
„A Földön az ember az egyetlen élőlény, akinek már nem kell új képességekre szert tennie, hogy életben maradjon. Számunkra elég egyetlen ötlet is” – magyarázza a természetfilmes. Csakhogy elszaladt velünk a ló. A múlt század második felére a technológia olyan szintre jutott, hogy már nincs az a természeti erő, ami gátat szabhatna civilizációnk növekedésének. És mi ezt nagyon élvezzük.
Felbontottuk szövetségünket a természettel, fogyasztunk és fogyasztunk, hajszoljuk a kényelmet, és nem vagyunk hajlandók tudomást venni arról, hogy hamarosan végleg elfogyasztjuk környezetünket.
A klímakutatók szerint, ha ebben az ütemben pusztítjuk tovább a bolygót, nagyjából 2100-ra a Föld alkalmatlan lesz rá, hogy az emberi civilizáció a mai formájában létezzen. Évről évre tucatjával tűnnek el komplett növény- és állatfajok, ez a folyamat pedig nem is olyan sokára visszafordíthatatlanná válik.
Lesz egy pont, amikor az ökoszisztéma összeomlik, az élet soha nem látott ütemben indul pusztulásnak, ezt pedig mi sem fogjuk túlélni.
Félreértés ne essék, nem a Föld megmentése a cél. Ahogy Attenborough is elmondja, ez a bolygó már öt tömeges kihalást élt át, az élet mégis mindig új erőre kapott. A hatodik ilyen eseményt viszont mi fogjuk előidézni, s már itt állunk a küszöbén.
A cél saját magunk megmentése.
A másfél órás dokumentumfilm felénél már egyáltalán nem csúszott a sör és a mogyi. De hogy is csúszott volna, mikor csak arra tudtam gondolni, hogy ebben a pusztításban én is ugyanúgy kiveszem a részem. Az alumíniumdobozos, gyártósorról érkezett ital, a műanyagzacskóból majszolt nasi és a tény, hogy ezekre nincs is szükségem, csak szórakozásból fogyasztom őket, el is vette a kedvem az egésztől. Nem is baj.
Rég sebzett már meg így film, és talán utoljára van lehetőségünk, hogy tudomást vegyünk a sebről és elkezdjük orvosolni, mielőtt elfertőződik és bele pusztulunk.
