Több mint száz színpadi szereppel a háta mögött Kelemen Zoltán, a szombathelyi Weöres Sándor Színház alapító színésze pontosan tudja, mi az a kreatív kiégés, és mi a kőkemény meló. De mi történik akkor, ha a reflektorfény nem ad elég teret a világmegfejtésnek? Zolit a színház melletti rejtett szelepeiről kérdeztük: fotózásról, dalszövegírásról, a „Hamvas Béla-i embernek maradásról”, és arról az apokaliptikus színházi estéről, amit soha nem fog elfelejteni.
A kőszínházon túl: szelepek a belső zsongás ellen
Ha jól számolom, 1993 óta bőven száz felett jár a szerepeid száma, ebből csak Szombathelyen több mint hatvanat formáltál meg. Ennyi karakter életre keltése elképesztő mennyiségű kreatív energiát emészt fel. Hogy van mindezek után mégis energiád zenekart alapítani, dalszöveget és verset írni, vagy épp fotózni?
Erre az egyszerű válaszom az, hogy ahogy megy az idő, egyre nehezebben. A színészi munka, a memóriánk, az agyunk, sőt évtizedek alatt az invenciónk is kopik egy kicsit. A mi szakmánk egyik legnagyobb feladata pont az, hogy az ember fenntartsa az érzékenységét, az empátiáját, és rá tudja venni magát a százszázalékos jelenlétre.
De a színészi lét meglehetősen kiszolgáltatott. Egy szerep megformálása nem biztos, hogy mindig elég tágas perspektívát nyújt ahhoz, amit én aktuálisan a világ állapotáról vagy a saját érzéseimről gondolok. Néha szűk a terep. Másrészt meg egy elég érzékeny srác vagyok, szeretek élni, és nagyon nem szeretném, ha azért távoznék idő előtt, mert belém szorul egy érzés, és semmilyen résen át nem tud kijönni belőlem.
Akkor ezek a mellékvágányok tulajdonképpen túlélési szelepek?
Abszolút. De ezek nem mindig nagy, teátrális motivációk, sokszor csak apró pillanatok, hangulatok. Ott van például a fotózás. Ez az egyik legpihentetőbb hobbim. Elindulok a kedvenc városaimban, fél napokat sétálok és elkezdek képzelegni. Belépek egy régi lépcsőházba, meglátok egy kovácsoltvas korlátot vagy egy szép stukkót, beleképzelem magam mondjuk 1917-be, kitalálok egy fiktív nevet, hogy én vagyok báró Kovács Pál, akinek itt lakik a rokona... és már indul is a belső film. Ez nekem olyan, mint másnak a tenisz.
Ha ez egy belső magánmozi, miért osztod meg mégis a nyilvánossággal a képeidet, a verseidet?
Mert van bennem egy alapérték-megőrző szándék. Egy jelzés a külvilág felé: „Nézzétek, egy kicsit más szemszögből is lehet látni ezt a perspektívát!” Hátha a mostani, beszűkülő, néhány bites gondolkodáson túl megmutathatok más színeket is.
Az írással is így vagyok. Nem vagyok irodalmár, nem akarok évente köteteket kiadni. Ez pusztán egy kommunikációs eszköz. Amikor az ember már bezárkózna, amikor már elég a zsongásból és az emberekből, ezeken a dolgokon keresztül mégis fenntartok egyfajta tiszta kommunikációt a külvilág felé. Nyitni akarok, nem bezárkózni.
Korábban említetted, hogy nem akarsz elszállni a bent ragadt dolgok miatt. A művészeteddel a negatív energiákat csapolod le, mint a fáradt olajat, vagy a jó dolgokat is kiadod magadból?
Fiatalon talán még a fáradt olaj lecsapolása volt a cél, de ma már sokkal szelídebben gondolkodom erről. Nem a negatívumok kiadása a fő motivációm. Inkább egy gondolkodásmód megőrzése, egyfajta kapaszkodás abban, hogy ne hidegüljünk el teljesen. Hogy maradjon még bennünk érzékenység.
Ez a törekvés az embernek maradásról szól. Nem arról, hogy elhatároztam, hogy jó ember leszek, aztán csíz, és kész. Hanem a küzdelemről a mindent elárasztó médiazajjal, a politikával és az űzött életmóddal szemben.
Ez amolyan Hamvas Béla-i értelemben vett emberi ideakép: visszatérés az alapértékekhez. És persze ott van mellette a reflexió is az abszurditásra, meg a mindannyiunkban létező vágy a szeretetre, a lelassulásra, a harmóniára.
Úgy tudom, van egy készülő zenei projekted. Erről mit lehet tudni?
Igen, készül valami, aminek most még inkább az építkezős, kísérletezős időszaka van, de már nagyon izgalmasnak tűnik. FIFTIES néven indítottunk egy új zenei projektet Bujtás Ervinnel, Csikós Miklóssal és Magyar Marcellel. Nemrég volt az alakuló ülésünk, most rakjuk össze az irányokat, a dalokat, a hangzást.
A terv az, hogy nagyjából fél éven belül kijöjjünk egy albummal, és természetesen koncertben is gondolkodunk, szóval nem stúdióprojektként képzeljük el. Egyelőre még nem szeretnék túl sok konkrétumot elárulni, de azt mondhatom, hogy nagyon élvezem ezt a közös munkát, és reméljük, hamarosan már nem csak beszélni lehet róla, hanem hallgatni is.
A paródiától a kőkemény melóig
Hogyan rakódtak egymásra ezek a rétegek? Gyerekként is a színpadra készültél?
Nem, én teljesen belesodródtam a színházba. Annak idején Zalaegerszegre jelentkeztem stúdiósnak, miután a Színművészetire nem vettek fel. Semmit nem tudtam az egészről, talán ha pár előadást láttam életemben. Lassú szemlélődő, későn érő típus voltam.
A vendéglátózásból keveredtem oda. Rendszeresen parodizáltam a törzsasztalnál ülő, nyolc fröccs utáni figurákat, aztán a záróra felé már ők kértek meg, hogy csináljam. Én a művészetre való rácsodálkozást magától a színháztól kaptam meg. Rájöttem, hogy ez egy végtelen utazás, a szabadság legnagyobb faktora. Nem a külső utazásé, hanem a magammal való jóllét elvont szabadságáé. Aztán erre csúszott rá az írás: először hosszabb mondatok, abból versikék, novellák, dalszövegek.
Van benned a finom irónián túl némi művészi kishitűség is?
Esküszöm, hogy nincs! Ez nálam gyári beállítás. Szorongó gyerek voltam, bennem mindig van egy alapvetés, hogy „én ezt nem tudom megcsinálni”. A színházban is, ha olyat kérnek, amiben nem vagyok komfortos, azonnal ez jön elő. Nem megjátszott szerénység ez, tényleg így működöm.
Ennek ellenére láttunk már elképesztő karakterekben, a Sátántól a Tigrisig, sőt, komoly énekes-táncos szerepekben is. Ez tisztán adottság, vagy tanulható dolog?
Olyannyira tanulható, hogy a mai napig egyáltalán nem tudok táncolni! Viszont amit a koreográfus kiver belőlem, azt megtanulom. Amikor Horváth Csabával próbáltuk a Móricz-darabot (Nem élhetünk muzsikaszó nélkül – a szerk.), mutatott egy nyolcrendszeres, csapkodós mozgást.
Szemmel sem bírtam követni, rálátásom se volt. Mit csináltam? Megkértem a kollégákat, hogy vegyék fel videóra hátulról. Esténként hazamentem a próbáról, laptop bekapcsolva, és másodpercről másodpercre kikockáztam a mozdulatokat. Ez kőkemény fizikai meló. Az éneklés más, ott hál' Istennek jó fülem van. De a színházban a legtehetségtelenebb énekesből is ki lehet hozni egy színpadképes produkciót, ha belerakja munkát.
Amikor átszakad a kontroll: Az Arab Éjszaka
Ha a több mint száz szerepedből hármat kéne kiemelned: mi az, amire szinte alig emlékszel; mi az, amit tálcán hordozott a szakma; és mi az a szerep, ami bármikor, bármilyen körülmények között azonnal benned van?
Amire nem emlékszem? Hú, abból van vagy nyolcvan! Emellett pedig sok olyan „tálcán fácán” szerepem volt, ugrabugrák, pármondatos bohócok – főleg amikor egykori vicces kedvű kollégámmal, Janklovics Petivel voltunk együtt zenés darabokban Zalaegerszegen –, amiknek már a címére vagy a történetére sem emlékszem.
De van egy előadás, ami ha bárki kérdezi, azonnal, elsőként ugrik be, mert egy olyan érzékeny húrt pendített meg bennem, amit nem tudok kiverni a fejemből. Ez Roland Schimmelpfennig kortárs német szerző Az Arab Éjszaka című darabja volt, amiben Kárpátit játszottam a Weöres Sándor Színház stúdiójában, de lényegében a színházon kívül is.
Miért volt ez ennyire meghatározó?
Az egész darab egy lázálom, egy német lakótelepi falanszter víziója. Történetfosztlányok mozaikjai, ahol mindenki kukkol mindenkit, majd a végén az én figurámról kiderül, hogy a saját sorsát kukkolja, és beleragad egy vodkásüvegbe, ami lezuhan a tizedik emeletről. Ez egy gyönyörű monológ volt, amit nekem kint, az Akacs Mihály utcán kellett elmondanom, miközben bentről csak monitoron hallottam a többiek hangfosztlányait.
Volt egy este, amikor iszonyatos felhőszakadás zúdult a városra. Én kint álltam egy szál pizsamában, fürdőköpenyben és egy mamuszban a szakadó, novemberi esőben. A vihar miatt a belső kontroll, a monitor teljesen elromlott, nem hallottam semmit. Csak a darab belső metrumára, az eltelt időre hagyatkozhattam. Szétáztam, remegtem a hidegtől, nem hallottam magamat sem, totális apokalipszis volt.
Nem akarok nagyot mondani, de ott, abban a pillanatban átsúlyosodott az élet, és átcsúszott az ember egy másik dimenzióba. Soha nem felejtem el.
Persze voltak még csodák: az Ádám almáiban Khalidot nagyon szerettem, a teljesen abszurd, szinte kábítószeres, hiper-elidegenedett Mágnás Miska feldolgozásunkat (ez volt a Cudar világ – a szerk.), vagy a győri Portugál-t Balsai Mónival. Jó csillagzatok voltak. De Az Arab Éjszaka az a pont, ami örökre beégett.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
