Közellenségek az új Michael Mann mozi címe, amely abba (az éppen a mozi által legendássá és hírhedtté tett) korszakba kalauzol minket, amikor maga a kifejezés is elnyerte azt az értelmét, amit ma tulajdonítunk neki. A nagy gazdasági világválság nyomorának egyik nagyon ellentmondásos következménye volt az Egyesült Államokban a labilis helyzetben is virágzó bankokat megcsapoló, vakmerő rajtaütésekkel dolgozó, Robin Hoodhoz hasonlíthatóan népi hőssé vált bűnözők hirtelen felemelkedése, akiket rövidebb-hosszabb ideig hiába és eredménytelenül üldözött az ekkor még nehézkes, lassan reagáló és szétaprózott rendőrség.
Dillinger nem halott és élvezi
Bár nem egy ilyen bankrabló csoport tele volt pszichopata bűnözőkkel, nyomukat általában áldozatok sokasága tarkította, a korszak tömegsajtója révén a sajátos módszerekkel és egyéni stílusukkal megkülönböztethető bandavezérek a kor kedvelt sztárjaivá váltak. Az első számú közellenség címét közülük sokáig John Dillinger birtokolta, aki több alkalommal szökött meg börtönből és fogházból, akinek bandájában ugyan eszelős figurák akadtak, ám aki mindig udvarias volt a hölgyekkel, fellépésében magabiztos és sármos, és aki akcióiban következetesen mellőzte a civilek kifosztását. Dillinger életének utolsó sűrű esztendejét kíséri végig a professzionális bűnözők és bűnüldözők világának avatott ismerőjeként Mann.
Dillinger visszafogottságában is hatásos figurájának megformálója a női szívek ügyeletes kedvence, Johhny Depp partnert is kapott a gengszter életrajzilag hitelesnek tekinthető krónikájához. Christian Bale személyében egy buldog természetű és elszánt zsarut, Melvin Purvist, aki maga is elegáns és jól öltözött, hivatalnoki alaposságú és szívós figura (róla mintázták később Dick Tracy népszerű alakját) - akit főnöke, a legendás J. Edgar Hoover az általa alapított szövetségi nyomozóiroda tekintélyének megalapozásra szeretne felhasználni a legendás gengszter elleni akciókkal.
Michael Mann magának rakta magasra a mércét
A sztori jobbára e két ember és a mellettük feltűnő számtalan arctalan végrehajtó figura párharca, párhuzamos küzdelme. A többnyire komor éjszakai külsőkben és félhomályos belsőkben játszódó filmben minden akad, ami a rendező hasonló témájú, zseniális Szemtől szemben című munkáját annak idején kedveltté tette: párhuzamos cselekménybonyolítás és kettős karakterrajz (még a gengszter és a zsaru négyszemközti párbeszédének ottani legendás jelenete is átemelődik), hátborzongatóan realista rablási és utcai lövöldözés jelenetek, üldözés, bujkálás és csapdaállítás.
Meg persze szövődik az életrajzilag is indokolt romantikus szál, ami Dillingert a félig indián, félig francia Billie Frechette-hez (az Oscar-díjas Marillion Cotillard) fűzte. A Szemtől szemben-re jellemző formai és műfaji tökély, a Bennfentes-ben tetten érhető igényesség és drámaiság ezúttal hullámzóan van csak jelen. Bár a Közellenség végig fenntartja érdeklődésünket, de erejét messze nem mindig érezzük átütőnek - túl sok a kidolgozatlan és kiaknázatlan motívum, az akciós jelenetek hosszabbra nyúlnak az indokoltnál.
De ne tessék aggódni, még ebben a részeiben hatásos formájában is akad elég emlékezetes pillanata a filmnek: például a szökésben lévő Dillinger és az olasz-amerikai alvilág lényegre törően ábrázolt feszültsége, Billie letartóztatásának és vallatásának drámai jelenetei, vagy Dillinger - vélhetőleg teljes egészében forgatókönyvi leleménynek tekinthető - látogatása az őt üldöző rendőrcsoport főhadiszállásán. Dillinger tehát nem halott, legfeljebb kicsit sápadtabb, látogatóit pedig egyszerre várja a Cinema City Savariában és a Savaria Moziban.
(Tekintettel a mester és színészei korábbi érdemeire is, kisebb fontolgatás után: 10/7 pont)
A Sötétség és Örökkévalóság Ura
Nyugati életszínvonala és kulturális hagyományai miatt hajlamosak vagyunk úgy tekinteni Olaszországra, mint szokványosan polgárosult és klasszikusan demokratikus nyugati országra. Pedig az 1940-es évek végétől a korai ’90-es évekig fennálló olasz belpolitikai rendszer az első két évtized kezdeti gazdasági sikerei múltával inkább jellemezhető Észak és Dél máig éles és szétszakadással fenyegető ellentmondásával, a maffia és a politikai elit kóros összefonódásával, a gyakori kormányváltásokkal és mindent elöntő korrupcióval, az 1970-es évektől egészen a legutóbbi időkig ijesztően kiszámíthatatlan szélsőbalos és jobbos terrorral. Ennek a több évtizednek volta aktív szereplője és alakítója Giulio Andreotti kereszténydemokrata politikus, akinek személye és erősen ellentmondásos munkássága az Il Divo - A Megfoghatatlan című olasz politikai dráma mozgatórugója.
Az idén 90 esztendős Andreotti hétszer volt Itália miniszterelnöke, huszonötször vállalt miniszterséget különféle konzervatív kormányokban, hogy aztán az elmúlt évtized olasz rendszerváltásának következményeként évekig nézzen szembe egyebek között korrupció, bűnpártolás és gyilkosságra felbujtás vádjaival, amelyek alól alig pár éve mentesült csak az olasz közvélemény számára máig kétes hitelű felmentéssel. Igazi, hivatalnok vagy bankpénztáros külsejű szürke eminenciás, akinek politikai taktikai érzékét, dörzsöltségét és zsenialitását soha senki nem vonta kétségbe hazájában - és aki korántsem hízelgő gúnynevei révén (egyebek között: a Halhatatlan, a Szfinx, Fekete Pápa, a Szalamandra, a Púpos) szimbolikus alakja lett egy már a saját korában is elaggott, átláthatatlan és korrupt, hamis és az erőszak világával erősen kétes viszonyt ápoló hatalmi rendszernek.
Fellini és Tarantino találkozása a politikai krimivel
Gondolnánk, hogy egy ilyen világ és egy ilyen figura a nagyközönség számára - minden érdekességük ellenére is - nem vagy csak korlátozottan ábrázolható élvezetesen. Hiszen hagyományos dramaturgiával a nagypolitika és a közelmúlt Európájának és Olaszországának történelme csakis lábjegyzetek sokaságával lenne követhető, vagy csak a beavatottaknak nyújtana élvezetet. A filmjéért tavaly Cannes-ban a zsűri különdíját bezsebelő Paolo Sorrentino másik utat választott. Filmjében a titkos alkuk és egyezkedések hátsó szobáiban, a parlamenti üléstermekben és a televíziós kamerák előtt zajló színjáték cirkuszias hangulatot, karikaturisztikusan elrajzolt hangulatot kap.
Bár a történelmi és politikai eligazodást rövid filmeleji összefoglalás segíti, jobban tesszük, ha a harsány és hol ijesztően groteszk, hol egyszerűen nevetséges maszkabál kavargására, lenyűgöző panoptikumvilágára hagyatkozunk a maga elrajzolt és belterjes figuráival. Csakis egy ilyen, egyszerre megidéző és ördögűző hangvétel lehetett alkalmas a témául választott letűnt korszak lidércnyomásos, rémálomszerű és egyben kisszerűen nevetséges atmoszférájának hiteles megidézésére.
A direktor méltó és zseniális partnerre talált az Andreottit nem egyszerűen eljátszó, hanem megtestesítő Toni Servillio személyében, aki pontosan és szinte eszköztelenül hozza a külsőre jellegtelen és előnytelen megjelenésű, de éles eszű, kegyetlen és pontos riposztjairól és félelmetes taktikai érzékéről elhíresült machinátor figuráját. Machiavelli hatalomgyakorlóknak szánt praktikus és célszerű tanácsai tehát olasz földön öltenek testet egy politikai drámában, tragikomédiában - amellyel az olasz film nagy léptekkel indult a (közel)múlt-feldolgozásban mostanában jeleskedő német mozi nyomába. Nem csak történelem és politológia szakosoknak ajánlott néznivaló.
