Emlékszem, mikor oly sok évi sóvárgás után végre ott álltam az Empire State Building tetején, földbe gyökerezett lábbal. Azt éreztem, hogy az a sok sok mese, amit előtte olvastam Amerikáról, az épp most vált valóra.
Aztán hazajöttem, és úgy gondoltam, hogy Amerikát mégsem abból a három ott töltött hétből ismertem meg, hanem sokkal inkább a korábban olvasott mesékből, amik leginkább a nagy tételben falt amerikai regényeket jelentette, és valamennyire jelenti ma is.
A mesék - bizarr módon – képesek jobban visszaadni a valóságot, mint a televíziós híradók vagy a dokumentumfilmek.
Lehet-e jobban megismeri a Balkánt, mint Kustorica Macskajajából, Afganisztán tragédiáját Hosseini Papírsárkányából vagy Iránt a Persepolis képregényből?
A Donbass (Magyarországon Donyeci történetek címmel forgalmazzák) egy 2018-ban készült német-ukrán-francia- román film, és már akkor elég nagy feltűnést keltett.
Ezzel nyitották a Cannesi Filmfesztivál egyik szekcióját, fődíjat kapott a rendező, majd más fesztivélokon is elismerték. Az ukránok ezt jelölték Oscar-díjra a legjobb külföldi díj kategóriájában, igaz nem válogatták be a legjobbak közé.
Abból a szempontból érthető, hogy Szergej Loznyica alkotása valóban nem nyit új fejezetet a filmművészet történelmében, még csak az sem mondható el róla, hogy kiemelkedő alkotás vagy hogy politikailag teljesen korrekt.
De ha fogalmat akarunk alkotni, hogy mi a fészkes fene történt Kelet-Ukrajnában, mi előzte meg 2022. február 24-et, aligha találunk jobb kiindulási pontot.
A Donbass (vagy Donbasz, Donyeci történetek stb.) 13 darab egymás mellé hajigált történetet mesél el, illetve még csak el sem mesél, csak belekap, mintha külön filmek, vagy inkább dokumentumfilmek lennének, és random módon kivágtak volna belőlük 10-10 percet, majd egymás mellé hajigálták volna őket.
Ami összetartja őket, az egyrészt a helyszín és az időpont: 2014 után vagyunk Kelet-Ukrajna szeparatista köztársaságaiban, amit a filmben, és minden bizonnyal a valóságban is, Új Oroszországnak hívnak.
Közös bennünk a valóság és a mese összemosása is. Képtelenek vagyunk eldönteni, hogy hol a határ, mi az, ami ebben a kifordult világban belefér a mindennapokba, és mi az, ami talán már mégsem.„Fekete komédia” - így határozza meg a film műfaját az egyik ajánló, de szinte kizárt dolog, hogy nevetni tudunk rajta.
Még a legkomikusabbnak számító esküvőjeleneten sem, ami szürrealizmusában megidézi ugyan a fent említett Macskajaj esküvőjét, de annak minden bája, szeretetreméltósága és humora nélkül, legszívesebben egy szívlapáttal végigvernénk az ostoba násznépet.
Itt semmi sem az, aminek látszik, illetve azt sem tudtuk eldönteni pontosan, hogy valójában mit is látunk.
„Egy kurva háború, az folyik itt!”
– mondja már az egyik tank tetején egy katona, amikor körülötte mindenki azt kérdezi, hogy mi ez az egész feje tetejére állt világ, igazi kelet európai politikusi figurákkal, könnyen manipulálható tömegekkel, végtelen kiszolgáltatottsággal és kiszámíthatatlan fordulatokkal.
Miközben nézzük a filmet, egyrészt megállapítjuk, hogy mennyire semmit nem tudunk az orosz-ukrán viszonyról, másrészt ezután egy fokkal jobban kontextusba tudjuk helyezni azt, amikor az orosz propagandagépezet „fasisztákról” szól.
Mind ahogy akkor is beugranak majd különböző filmbeli abszurd jelenetek, amikor hallgatjuk a legújabb híreket az orosz-ukrán háborúról.
A Donyeci történeteket vetítik a magyar mozik, de több streaming szolgáltatástól is megvehető a film.
