Vajon mit lát egy turista, ha úgy dönt (márpedig úgy dönt), hogy tömegközlekedéssel hódítja meg magának Budapestet? Megpróbáltunk belehelyezkedni egy idegen szerepébe, és újszülöttként rácsodálkozni mindarra, ami ellen az átlagos fővárosi ingázó már régen immunitást fejlesztett ki. Fogtuk magunkat, váltottunk egy 24 órára szóló, a közigazgatási határokon belül mindenre és mindenhova érvényes jegyet 1550 forintért, előirányoztunk magunknak három órányi folyamatos utazást, és nekiiramodtunk, túl látványos fényképezőgép helyett mobilunk kamerájával felszerelkezve.
Mivel szerettük volna ideiglenesen minél több társadalmi csoport napi útvonalába belekóstolni, ezért belvárosi kirándulásunkat az egyik hírhedt viszonylaton kezdtük, a 24-es villamosjáraton, ahol ellenőrt nem nagyon lát az ember.
Ami nem véletlen: ez a járat a Közvágóhíd és a Keleti pályaudvar között közlekedik, vagyis útvonala a nyolcadik és kilencedik kerület legnyomorúságosabb, a kilátástalanságtól szinte ordító részein halad át. A BKV-Figyelő blogra több utas is írt ez itt szerzett lesújtó tapasztalatairól, amik el nem takarított szotyolát, szemetet, emberi végtermékeket, késlengető hajléktalanokat, és semmitől vissza nem riadó roma ifjúságot foglalnak magukban - nem meglepő, hogy a legveszélyesebb járatként vonult be a köztudatba.
Véres útjelző
A viszonylat egyik megállójának, a Nagyvárad térnek lépcsőjén nyomulunk fel a világosba (első metrózásunkat csak eszközként tekintettük az ide való eljutáshoz, így azt nem számoljuk bele A Nagy Kalandba), kisvártatva egy elénk kerülő, vérpöttyökből álló csíkot kerülgetve, ami mintha csak az utunkat akarta volna szegélyezni. Sejteni sem akarjuk, mi történt azzal, aki ezeket hullajtotta ide, és szinte reflexszerűen helyezzük át pénztárcánkat farzsebből a kabátunk belsejébe.
A villamoson nem találkozunk zavaró elemekkel. Még az Orczy téren leugró helyiek is csak akkor kezdenek hangoskodni, amikor már nincsenek a fedélzeten - közülük ketten egy nagy, zöld, Match feliratú szatyrot cipelnek, benne az életük ismeretlen, de minden jel szerint súlyos darabjával.
Húsos lepattanó
A Keletit közelítve egyre több az egy négyzetméterre jutó cipőtalp, és a stresszfaktor is kiélesedik: a nagy tömegelosztó helyszínen mintha senki nem akarna egy fél lépést sem manőverezni, ütődnek a testek a pályaudvar előtt, a társadalom a szemünk láttára bomlik dühös kis atomjaira. Mindenkinek sietősebb a másiknál.
Míg átvergődünk a zebrán, hogy felpattanjunk a frekventált 173-as buszjáratra, majdnem koccanunk egy magát mindenhatónak gondoló babakocsissal, belőlük jó sok van mostanság. Féltsük őket, vagy szórjunk átkot rájuk? Míg ezen töprengünk, az ablaküvegbe éles tárggyal belenyűtt karaktereken át még lehangolóbbnak tűnik a Rákóczi út köhögősen szürke, hatsávos betonszalagja.
Majdnem elfüstölő
És már az Astoriánál járunk: lebukunk megint a föld alá, a lépcső alján néma koldus, állandó tereptárgy. Jegyellenőr nézi a cetlimet, én nézem a társait, egyikre sem bíznám az aranyhörcsögömet, ha lenne. Odalent a szinte már ránézésre is recsegő-ropogó szovjet szerelvény hirtelen stoppol az alagút elején, értetlenkedő várakozók a peronon. Amikor végre ismét megindul a vas, már mindenkinek átsiklott az agyán a szomszédos (hármas) vonalon már nem egyszer bekövetkezett, kigyulladó-lerobbanó kocsikról szóló forgatókönyv.
Metrót váltunk a Deáknál, pirosról a kékre. Az átjárón ismét mindenki mellékszereplőnek véli a többi testet, a mozgólépcsőn meg persze egyáltalán nem érezteti hatását az a Facebook-csoport, ami a jobboldalra állós európai trendet kívánta volna meghonosítani. Kudarc?
Csattogunk, kattogunk az ósdi bádogdoboznak tűnő izében, amit kívülről a rozsda marogat, belül meg a hiányzó reklámtáblák hűlt helyén maradt lyukak tátonganak a faborításon. Egy arcbamászó reklám van csak talpon a vidéken: ez Frei Tamás új könyvéé, ami íróját úgy hirdeti, mint a konspirációs thriller mesterét. Többszörösen hátrányos helyzetű peronőrök legyünk, ha ezt a jelzőt nem maga a kávézólánc-tulajdonos illesztette magára.
Míg épp ezen megy a morfondír, rájövünk, hogy a világ legdrágább ingatlanjaival rendelkező Monaco közelében éldegélő extévés arca - valószínűleg nem önszántából - valamiféle perverzen pikáns kontrasztot képez az utazóközönségnek havi számlabefizetések által meggyötört, búval bélelt tekinteteivel.
Összefüggéstelenül ordító
És hopp, már meg is érkeztünk a Nyugatiba, ahol a felszínről tervezünk elindulni a cikk elején említett villamos egyik ellenpólusával, a 291-es busszal, egyenesen a konszolidált Rózsadombra. Hogy ennek megállója épp Ferkó vegyesboltja elé esik, ahol néhány önkívületi részeg csak artikulálatlanul kiabálva tud egymással beszélgetni, arról nem a szegény BKV tehet, ellenben egy budai hölgyutas rémülten villódzó tekintettel reagál rá.
Helyben vagyunk. Annyira, hogy a következő megállón felszálló nápolyifaló kisiskolások egyike éppen csak megbök a táskája csücskével, de már fordul is felém bocsánatot kérni. Semmi gond, kishaver.
Kaptat fel a busz nyögvenyelősen a Vérhalom térig, ha nem lenne a belseje ennek is omlásveszélyes a sok filctől és amortizációtól, még azt is találnánk hinni, hogy ez Frei Tamás Monacójának alsó-középosztálybeli övezete. Ahol leszállunk, jólétből kinövő ódon lakópaloták mellett, ott fordulunk is vissza, hogy két budai kamaszfiú - egyik nőies Adidas, másik nőies Nike oldaltáskás - végigmérjen minket. Őket meg egy drágának tűnő pink kabátkában büszkélkedő harmincas anyuka, csak úgy a szeme sarkából.
Budai lecsendesedő
Gyalogszerrel lebaktatunk a Moszkvára Széll Kálmán térre, hogy a Duna innenső oldalának egy másik szegmensét is magunkévá tegyük. 18-as villamos, egy pisszenés sincs, egészen addig, míg egy kiscsávó el nem kezd mesélni hangosan a Luca napi búzáról. Mosolyt csal az arcokra, jé, mégsem mindenki élőhalott. Közben megnézünk magunknak egy roppant eredeti kapaszkodóreklámot.
A Móricz Zsigmond körtérnél a 7-es buszra ülve a legrosszabbra készülünk fel: ez a főváros híresen kipárolgás-szagú, gyakran poénok főszereplőjeként feltűnő buszjárata, ezen utaznak a legtöbben, olykor egészen összepasszírozódva. Csoda, de erről a feszkóról lemaradunk, ülőhelyünk is akad - fél öt, még nem indult meg a munkából hazainduló massza.
Körúti molesztáló
Lassan letelik a három óra. Úgy döntünk, még egy gyors kört abszolválunk: kék metróval irány a Deák, ott meg a kisföldalatti, a turisták aranyos, kis sárga úttörővonata, hogy végül kikössünk a kedvenc találkozóhelynek számító Oktogon szűkre szabott villamosmegállójában.
A szinte mindenki által használt, körúti 4-esen már kiesünk a magunk által felállított időkeretből, így az már szinte csak off the record észleljük, amint egy nem túl középkorú, csapzott, farmerdzsekis férfi épp azt ecseteli az utazóközönség női tagjainak, hogy mennyire megbaszná őket, meg amúgy őt is megbaszhatná már valaki. Lesütött szemek, semmi reakció - hát igen, bezárt az OPNI, egyre gyakoribbak ezek az esetek. És az emberek félnek. Szerencsétlent végül egy tagbaszakadt gyerek tessékeli le agresszívan.
Három óra, 22-24 kilométer. Ennyit tettünk meg, úgy háromnegyed órányi várakozást, átszállást, egy helyben pöfögést, álcázni próbált fényképezgetést beleértve. És igen, a BKV még messze nem az, amit élvezni lehetne, úgy, mint egy londoni metrót vagy egy spanyol magasvasutat. De a szörnyű állapotok változásának mindenekelőtt nekünk kéne előkészítenünk a terepet - azzal, hogy agyban is eljutunk odáig, hogy mások is haladni akarnak. Nem csak mi.
