Na, elmegyek, beváltom az egyforintosaimat, mondja magában a szombathelyi magyar ember, s rögtön elő is keresi érmékkel teli reklámszatyrát a kisszobai éjjeliszekrényből. A feladat halaszthatatlan, hiszen megírták az újságok, bemondták a rádiók, televíziók, hogy február 28-ig válthatják be a polgárok itt-ott őrizgetett, szívós kitartással megtakarított egy- és kétforintosaikat, aztán már soha többé.
Az öngondoskodás fontossága
A szombathelyi magyar embernek mindig is megvolt a magához való esze, az ínséges időkben - tehát világéletében - a még ínségesebb időkre gondolt, s állhatatosan a fogához verte a garast. Miért, miért nem - tán mégis azért, mert történelmileg így alakult - egyforintosokban utazott az ember, amint módja nyílott rá, lecsipkedett egy-két érmécskét ilyen-olyan keresményeiből, s már hajította is be őket a perselynek kinevezett reklámszatyorba.
Gyermekét is hasonló szellemben nevelte, szüntelenül a takarékoskodás, a majdani öngondoskodás fontosságára intette, úgyhogy egy idő után már ketten dolgoztak a projekten. Gyűlt is a pénz, hízott a szatyor annak rendje s módja szerint, az urak reményteljesen dörzsölgették a tenyerüket, különbnél különb terveket szövögettek az eljövendő jólét idejére.
Így, örömösen telt-múlt az idő, aztán egyszer csak beütött a krach: 2008-ban az egy- és kétforintosok pályafutását befejezettnek nyilvánította az állam, kivonta őket a forgalomból. A magyar ember kicsit megrendült ugyan, de akkor úgy döntött, nem él a lehetőséggel, nem váltja be kedves forintjait. Megtartja őket, mert - ahogyan az örök érvényű bölcsesség tanítja - sosem lehet tudni, mit hoz a jövő.
Ínségesebb, nyomorultabb élet
Bármikor megeshet, hogy ezek a pénzecskék egyszer csak olyan értékesek lesznek, hogy azt most még ép ésszel el sem lehet gondolni. Így okoskodott a magyar ember, aztán úgynevezett jó helyet keresett a vagyonnak, s nyomban az öngondoskodás más lehetőségeinek kutatásába fogott. Ez a feladat - kell-e mondani? - minden idejét, erejét lekötötte, s szeretett egyforintosai lassan-lassan teljesen kimentek a fejéből.
Egészen mostanáig, addig, amíg hírét nem vette az érembeváltási ultimátumnak. Kicsit tűnődött, vajon mi tévő legyen, elengedje-e már-már családtagnak számító pénzecskéit, aztán - magát kellően megacélozva - úgy határozott, hogy most már beváltja őket. Más lett a világ, ínségesebb, nyomorultabb az élet, úgyhogy minden fillér (forint) számít, így a szombathelyi magyar ember, s már indul is az éjjeliszekrényből kiragadott reklámszatyorral a Fő térre.
Úgy dönt, hogy a lakásához közel eső bankfiókokban próbálkozik először. Azt olvasta ugyanis az újságokban, hallotta a rádiókban, televíziókban, hogy az érméket a Magyar Nemzeti Bankban, bizonyos kereskedelmi bankokban és az úgynevezett egyes számú postahivatalokban válthatja be a gyarapodni vágyó polgár.
Űrlény a bankban
Az első bankban valóságos ámulattal, kikerekedett szemmel hallgatják az ember mondókáját a hölgy alkalmazottak, s úgy néznek rá - nem túlzás ám -, mintha valamiféle űrlény lenne. Sietnek leszögezni, hogy ők nem hallották még csak hírét sem semmiféle forintbeváltásnak, de ha lenne is ilyen akció, az ő bankjuk biztosan nem vesz részt benne.
Talán a nemzeti bank, találgatják segítőkészen, s már veszik is elő a mondott intézmény honlapját. Bogarásznak, sugdolóznak egy kicsit, aztán diadalmasan a képernyőre böknek. Igen, ott beváltják, ráadásul névértéken a forintokat, mondják, tessék náluk próbálkozni.
Az ember - mivel Szombathelyen nincs fiókja a nemzeti banknak - nem találja túlságosan vonzónak az ajánlatot, s udvariasan annyit mond csak: szerinte nem igazán gazdaságos egy zacskó egyforintos beváltásáért Budapestre utaznia. Mindenesetre megköszöni a hölgyek iránta tanúsított jóságát, s elindul a következő, szintén Fő téri bankfiókba.
Kitanított munkatárs
Természetesen (?) ott sem tudnak semmit a forintbeváltásról a megkérdezett dolgozók, akik - mert ők is segíteni szeretnének - azt tanácsolják az embernek, hogy más bankokban se próbálkozzon, úgysem járna sikerrel. Az ember azonban - mint afféle örök bizakodó fajta - mégis tesz egy újabb kísérletet, mégpedig egy Kőszegi utcai bankban.
A kisasszonyra, akivel szóba elegyedik - tán mondani sem kell - az újdonság erejével hat minden mondata, neki sincs semmiféle fogalma a beváltási ultimátumról. Az ember meg, ha már arra jár, s ideje is van, nekigyürkőzik, s aprólékosan kitanítja az amúgy elmondhatatlanul kedves munkatársat minden tudományára. A kisasszony köszöni szépen, az ember pedig azt mondja, kérem, nagyon szívesen, s indul is tovább. Az egyes számú postahivatalba tart, de útközben beugrik még egy takarékszövetkezetbe. Hátha ott szerencsével jár, mit lehet tudni.
S bármennyire hihetetlennek tűnik, akkor is igaz: a szövetkezetben minden dolgozó töviről-hegyire ismeri a forintbeváltásról szóló rendelkezéseket, egyetlen hiba nélkül fújják a leckét! Az ember rögtön kivirul, úgy érzi, most már könnyű és puha lesz a létezés.
Megfontolandó üzlet
A hölgyek azonban hamar lehűtik a lelkesedését. Sajnos ők nem válthatják be a forintokat, mondják, mert az ő intézményük nem kereskedelmi bank, hanem szövetkezet, s rájuk nem vonatkoznak a rendelkezések. Köszönöm, mondja a való világba visszatérített ember, s elindul az egyes számú postahivatalba.
- Igen, beváltjuk az érméket - mondja az ember érdeklődésére a lehető legnagyobb természetességgel a hivatal illetékes ügyintézője, s még azt is hozzáteszi, hogy minden további nélkül. - Rolnizni se kell? - kérdi a megint bizakodni készülő ember, s már emeli is a reklámszatyrot. - Nem - így a dolgozó -, de a végösszegből le kell vonnunk egy kis beváltási díjat, 6,9 százalékot.
Az ember meglepődik, s kissé meg is mérgesedik az új információ hallatán, hiszen jól tudja, hogy a nemzeti bankban nem számítanak fel semmiféle díjat. Miért mindig a vidékiek járnak rosszul? Ezen a kérdésen tűnődik egy ideig, aztán meg azt latolgatja, hogy mi tévő legyen most. Ilyen áron nem, még ha meggebedek is, mondja aztán magában forradalmasan, s elköszön a hivatali munkatárstól. Azt mondja neki, hogy még gondolkodik az üzleten.
