Kollégánk a Facebookon osztotta meg emlékeit a felsőcsatári gyermeküdülőről. Tánczos Mihály sorait jó olvasni azoknak, akik valaha megfordultak a táborban; előtörnek az emlékek. Jó tudni, hogy van még foci és játék ebben a digitális világban, ahol már minden második gyereknek ott figyel a zsebében az okostelefon. Lentebb Tánczos Misi sorait olvashatják:
Ma délután meglepő dolgot láttam a felsőcsatári gyermeküdülőben. Fiúk fociztak az erősen lejtős pályán, de úgy, mint ha a VB-döntőben lettek volna. Lelkesen, hajtósan, belemenősen, néha morgósan. És ami külön meglepetés: sokan mezítláb. A diákok egy jó nevű szombathelyi iskola tanulói, akik az osztrák határ mellett töltenek most el egy hetet, és szemmel láthatóan nem a telefonjaikat bújták.
Bár jönnöm kellett volna, de ottragadtam, egyszerűen jó volt nézni őket. "Nem vagyok jó kapus!" - hajtotta le mellettem a fejét egy srác, miután gólt kapott, majd bánatosan rugdosta a kapufát, de azonnal középen termett, amikor az ellenfél megindult felé. És a pálya tényleg lejt, de ez senkit nem zavar. Az üdülő fala még mindig csatári kővel van kirakva, áll még előtte a vadgesztenyefa, és a falépcsők is nyikorognak, ha a közepén megy az ember. És ugyanúgy ott ül Ida néni a padon, mint 10-20-30 éve. Táboroztam és táboroztattam ott, rengeteg emlék előjött, ahogy néztem a gyerekeket.
Csínytevések, cipőkígyó és éjszakai ébresztések
Eszembe jutottak a gyerkőcök ellen elkövetett "bűneink" is, amit Zakits Zolival vittünk véghez, sokszor az éjszakánk nagy részét rááldozva egy-egy csínyre. A 30 méteres egybefűzött cipőkígyót látva szigorú tekintettel kerestük a tetteseket, miközben majdnem megpukkadtunk a nevetéstől, a gyerekek pedig gyanakodva méregették egymást, és mindenkinek volt elképzelése arról, melyik szoba tagjai voltak a hunyók.
Voltak bátorságtúrák is, hajnalban. Ahogy ma, úgy pár évtizeddel ezelőtt sem szerettek időben lefeküdni a diákok, hajnali két órakor azonban már mindenki hortyogott, de gyorsan felvertük őket, és sürgettük, noszogattuk a kába gyerkőcöket, hogy öltözzenek, mert menni kell. Aztán tettünk egy nagy kört a teljesen sötét erdőben. Megvolt a varázsa, és soha egyetlen panasz nem érkezett ezen kegyetlen tettek miatt.
Igaz, egyszer elnyertem méltó büntetésemet, amikor a sötétben előrementem, befeküdtem a csalánosba, és amikor a gyerekek a víg kedélyű konyhás nénivel odaértek, akkor négykézláb állva, röfögve előrontottam, és megfogtam a konyhás néni lábát, vállalva, hogy a közeli osztrák falvakban is felébrednek a visítástól. Az ijedt sikítás nem is maradt el, de azzal nem számoltam, hogy a konyhás néni nem adja könnyen a csülkeit, ezért aztán egy pillanat múlva úgy orrba rúgott, hogy visszahömbölödtem az út szélére.
Megvan még a tűzrakó is, igaz, most tűzgyújtási tilalom van. De fél délután hordtuk anno a száraz ágakat a nagy tábortűzhöz, ami sejtelmesen világította meg a környéket. Ilyenkor akadtak össze a gyerektenyerek, cuppantak az első bátortalan puszik és csókok, mi pedig szikraesőt gyártottunk, és tűzkígyót rajzoltunk a levegőbe, hogy eltereljük a többiek figyelmét. Meg mert felnőttként is jó tűzkígyót rajzolni a levegőbe.
Volt, hogy a tűz mellett a Varnyú Country zenélt a gyerekeknek, akik az egy hét végén nem szívesen mentek el a táborból, de utána nekünk is hiányoztak a rosszcsontok. És mindez néhány lelkes, mezítlábas focista miatt jutott eszembe Felsőcsatáron...
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
