Egy szombathelyi lakótelepi garázs előtt találkozunk, árnyékban is negyven fok, nekitámasztjuk a biciklit a tízemeletes falának, pár perc, kulcskeresés, és kitárul Kovács István telefonos birodalma. Sok száz készülék, elöl gondosan polcokra pakolva, hátul zacskókban és dobozokban a szortírozásra váró mobilok, telefonos kütyük, szerszámok és szerelvények. Megérjük kapkodni a fejünket, hova nézzünk, melyiket vegyük kézbe, mit nyomkodjunk. Közben nosztalgiázunk, hogy „jé, ilyen még volt a szomszéd Árpinak”, „ilyen faxot én is használtam”. Órákig elnézegetnénk ezt a sokféle korból származó dizájnos és giccses készülék-arzenált.
Kár is kérdezni, honnan Istvánnak ez a gyűjtőszenvedélye. Több mint tíz évig volt hálózatszerelő és csoportvezető a MATÁV-nál, aztán vállalkozóként folytatta tovább a munkát, azonban a cég leépítette a létszámot. Azóta egy ipari szerelvényeket forgalmazó cégnél dolgozik, „az is műszaki dolog, úgyhogy részben a szakmában maradtam” - meséli. Majd hozzáteszi, az idősebb generációból még sokan használnak vezetékes telefont, de a készülékeknek nagy értéke már nincs. Inkább kidobják, ha meghibásodik, senkinek sem jut eszébe megjavíttatni, amikor pár ezer forintért lehet újat venni.
Az egész gyűjtőszenvedély valamikor a rendszerváltás környékén kezdődött. István felesége pedagógus, és volt egy olyan iskolai olvasmány, amiben azt olvashatták a gyerekek, hogy „XY feltárcsázta barátját”. A felesége egy nap azzal jött haza az iskolából, hogy képzelje, a gyerekek nem tudják, mit jelent az, hogy „feltárcsázni”. Pedig az már régen volt, mobilról még senki sem hallott, de már akkor többségében nyomógombos készülékeket használtak.
Akkor adott egy tárcsázós készüléket a feleségének, hogy vigye be az iskolába, és mutassa meg az osztályának. Utána gondolkozott el először komolyan azon István, hogy ha a gyerekek nem tudják, milyen a tárcsás telefon, azt még inkább nem tudják, milyen a kurblis, úgyhogy érdemes lenne egy tekerőset is beszerezni.
A gyűjtemény első darabja egy spenótzöld tárcsás telefon volt
Aztán szerzett mellé egy tekerős-kurblisat. És nem volt megállás. Gyűjteménye egy ideig elfért egy polcon, majd több polcot is beállított. Ezek szépen megteltek, de mostanra már ezeken sem férnek el.
A netes korszak előtt többnyire csak zsibin vagy ismerősöktől lehetett szanált készülékeket vásárolni. Amióta létezik a világháló, a telefongyűjtők számára is kitárult a világ: lehet csereberélni (merthogy akadnak még az országban mások is, akik telefonokat gyűjtenek), adok-veszek oldalalakon célirányosan kutatni.
István szívéhez leginkább a régi fából készült, igényesen megmunkált készülékek állnak. Van két századfordulós esőlemezes telefonközpontja is, korabeli fejhallgatókkal, közülük az egyik, szekrény méretű darabot ő maga restaurálta. Ezeken, magyarázza, a befutó hívást egy lebillenő lemezke jelezte a központosnak, aki aztán a vonalakat csatlakozó dugóval végződő hosszú kábelekkel kötötte össze.
A gyerekek miatt sok olyan készüléket is tart István, amelyeknek nincs nagy eszmei értéke, de jó, ha több van belőle, mert ha eljön hozzá látogatóba egy csoport, van, mit kézbe adni. Iskolákból ugyanis rendszeresen látogatják a kis garázsmúzeumot. István ilyenkor egy kis telefontörténeti előadást is tart, a gyerekek pedig ki is próbálhatják a készülékeket. Sőt, van, amit be is szerelt, ott a garázsban, ami ha kell, csörög, és lehet rajta beszélgetni.
Ahány készülék, annyi dizájn
Külön csoportba sorolhatók azok az egyedi telefonok, amelyek szokatlan külsejük miatt, minőségi anyagukkal hívják fel magukra a figyelmet.
És ott vannak a fröccsöntött vicces készülékek: az egyik hamburgerforma, a magasból figyel egy Mickey egér, a cigarettatartónak tűnő pedig a Love Story című film slágerét muzsikálja. Kezünkbe veszünk egy sörösdobozt, egy sportcipőt, meg se lepődünk már azon, hogy mind-mind telefonok.
Látunk katonai készülékeket, bőrtáskába applikálva. Réginek tűnnek, holott a nyolcvanas években még ilyeneket használhattak a kiskatonák gyakorlat közben.
Egy zacskóból megannyi szanált mobilkészülék is előkerül: az elmúlt húsz év termése, az emberiség technológiai fejlődéstörténete egy négyzetméteren. És tényleg, az ős-mobilok majd akkorák, mint a mostani okosok...
István mutat két bányatelefont is, a piros kurblisat egy bezárt bauxitbányából sikerült megszereznie, a kolontári iszapömlés után.
Vannak készülékek, amiket fel kellett újítania, ha kell, átvizsgálja, kipucolgatja, rendbe is teszi őket.
István egyébként már többször, nem csak a gyerekeknek, hanem szélesebb közönségnek is megmutatta gyűjteményét. Állított már ki a Savaria Múzeumban, Náraiban és Sében is.
Mondani is kár, a szombathelyi telefongyűjtemény folyamatosan bővül, mindig hoznak hozzá új és újabb, kidobásra ítélt készüléket. Egyedül a garázs mérete aggasztja, már rég kinőtte. Ideje lenne átvinni egy nagyobb, tágasabb helyiségbe az anyagot, ahol tematikusabban állíthatná ki, és szélesebb közönség előtt is megmutathatná. Ezért is tett egy kísérletet, a Facebookon közzétett egy felhívást, amelyben kiállítóteret, helyiséget keres a telefonmúzeuma számára.
Ahogy meséli, igen kevés visszajelzést kapott, pedig szívből szeretné, ha értékes gyűjteményét nem kellene Szombathelyről, a megyéből egy távolabbi helyre elköltöztetnie.
Tehát: helyiség, vagy múzeumra alkalmas épületrész kerestetik!
Több országos példa is van már arra, hogy magángyűjteményekből létrehoztak telefonmúzeumot (Miskolcon és Budapesten is), de mindenhol arra panaszkodnak – teszi hozzá István -, hogy ahhoz kevés az érdeklődő, hogy önerőből fenn tudják azt tartani. Ezért is érdekelné bármilyen szponzori lehetőség vagy csak egy üresen álló helyiség.