“Nem leszek a saját lakóhelyemen megtűrt ellenség, ennek kurvára semmi értelme. Főleg úgy, hogy a saját anyám még tapsol is hozzá. Ha őt nem zavarja, hogy lekomcsizzák a gyereküket minden alap nélkül, ha nem nyílik ki a bicska, akkor nincs miről beszélni” - billentyűzte be Dávid barátom keserűen a választások után egy nappal a spanokkal közös, újonnan felizzó csetablakba.
A harmincas évei elején járó Dávid egy barátokkal közösen gründolt grafikai stúdióban dolgozik Budapesten, van egy szuperjófej kutyája, még szuperjófejebb csaja, meg egy összekuporgatott pénzből vásárolt körútközeli kislakása, amit albérletnek ad ki, hogy egy fokkal nagyobb kertkapcsolatosban élhessen, szóval elvileg mindene, amivel jól érezhetné magát a bőrében, de az utóbbit az elmúlt napokban már meghirdette egy ingatlanossal.
Mármint nem a bőrét, hanem a tenyérnyi ingatlanját. Azt írta a csetben, hogy kifizeti a lakáshitele fennálló részét, ami megmarad ezen felül, azt lapátolja is át euróba, aztán kitalálják a barátnőjével, hogy a szélrózsa melyik irányába lesz a start. Nem holnap, de idővel.
Dunaújvárosi származású, ahogyan én meg szombathelyi. Mindketten régesrég betagozódtunk a főváros vérkeringésébe, de azért a reggeli szumátrai filterkávé ellenére jégcsákánnyal sem lehet kikaparni belőlünk a gyüttmenti alapokat.
Ennek ellenére, vagyis ezzel együtt e gyökereinkre rátekeredve lestünk öveges tekintetekkel április első vasárnapján, hogy akkor ezt így hogy. 1,8 millió polgártársunkkal egyetemben képedtünk el azon, hogy csak 1,8 millióra olvadtunk, mi, akik le akarják váltani a lényegében csak ellenségkép-ütlegeléssel és gyűlöletcunamival kampányoló Fideszt.
Értékes létállapot, amikor az ember egy Budapestre migrált vidéki, mert mindkét pólust ért(eni vél)i, és tudja, hogy a székesfőváros határain túl egyáltalán nem csak a kénes leheletű mordori patásördög szavaz, akinek kukássárga diszperzittel mosta át az agyát Rogán Antal.
Mennyire meglepő, hát ott is élnek értelmes, tiszta tudatú egyének, és néha még ők is szavaznak a Fideszre! Hogy miért? Az ellenzéki összefogás sajnos indokok egész mátrixát hozta létre erre, amiből ki-ki válogathatott a saját szájíze szerint.
Márpedig a vidéki ember nagy általánosságban egy dolgot akar: biztonságot. Rendbenlevést. És a szerencsétlenkedő MZP, az őt később parlagon hagyó társai, Gyurcsány Ferenc további képtelen kepesztése (rombolása) a politika színpadán pedig egyáltalán nem azt üzeni, hogy az ő megválasztásukkal a stabilitás korszaka jönne el.
A világ legkönnyebb dolga rákenni mindent a Fidesz epéthányós propagandájára, a lejtő pályára, meg a vélt csalásokra, de ahogy az egykori Index egykori videós újságírója, aki elment szavazatot számlálni a borsodi Encs cigánysorára, leírta: semmi szükség buszoztatásra, ha ennyit tud az ellenzék. És tényleg. A Fidesz aztán váltott arra az üzenetre, hogy velük nem lesz háború, és ez beakadt az emberek többségénél. Létbiztonság ígérete: pipa, behúzva.
“...És akkor mondja nekem anyám, hogy a barátnője sírva hívta, hogy a gyerekek bejelentették, hogy mennek. Hát, mondom, ezt csináljátok, kiszavazzátok a saját gyerekeiteket az országból. Kicsit megfagyott ott a telefonbeszélgetés” - idézte fel Dávid az otthoni történéseket a csetablakban.
Ez meg lenne a dolgok másik vetülete: hogy míg szüleink-nagyszüleink jelentős része a vasmarkú rendet látja az orbánizmusban, addig az új nemzedék inkább csak a vasmarkot, ami fojtogatni készül a jövőjét.
A következő hónapok feladata mindenekelőtt nem egy új ellenzék felépítése lesz, sőt. Fuck ellenzék. A feladat: rengeteg élő, nem kommentfolyamokban zajló, árokbetemető beszélgetés, ami visszakapcsol a politikai elitek szintjéről a személyes, családokon belüli munkára. Szemeket erőszakkal feltépni nem lehet, de békülékeny attitűddel, kedves vasárnap délutáni párbeszédekkel viszont lehet haladni. Talán még nem késő.
