Gyerekkoromban falusi környezetben éltünk, erdő és patak mellett. A patakot különösen szerettem, halk csobogását, a kanyarulatokban fodrozódó víztükröt, nyáron a szitakötőket, a vízben néha megvillanó halakat.
Aztán jöttek a kollégiumi évek, több költözés, jó pár éve belvárosi lakos lettem, a patak az emlékekben maradt meg. Jó, persze, messzebb ott a Perint, de az nem igazi patak. Nem tudom, tudják-e az olvasók, hogy a Perint egy csatorna, amit még az ókori rómaiak ástak ki, ezért olyan szabályos. A Perint nem az igazi.
A Gyöngyös más, az tényleg patak.
Nemrég aztán úgy hozta a sors, hogy ki kellett gyalogolnom a csititói benzinkúthoz, és ehhez a Szőllősi sétányt választottam. Jól tettem.
A Gayer-parktól indulva, jó ötszáz méteren át maga a nyugalom szigete a sétány. Persze, ennél azért hosszabb, egészen a Szent Gellért utcáig nyúlik, de engem igazán az első fél kilométere fogott meg. Ahol közvetlenül a kanyargó Gyöngyös mellet halad.
A séta idején igazi tavaszi idő volt, rügyező fákkal, bokrokkal, nyíló virágokkal. Tiszta, rendezett sétány, jobb oldalt szép házak, tényleg, rossz állapotút nem is láttam. Baloldalt pedig a bokrok között kanyargó patak, szinte mindennel, ami ahhoz tartozik. Jó, szitakötők és halak nem voltak, de ne legyen az ember telhetetlen.
Emberekkel sem nagyon találkoztam, talán két futóval, meg az útkereszteződéseknél gyalogosokkal, vadkacsával viszont többel is.
Szerencse, hogy nem is lakom messze, ezt a sétát máskor is megteszem, és ajánlom mindenkinek, aki szereti a nyugalmat, a szépséget és a patakot.
