Január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját, mégpedig 1989-óta. Annak emlékére tesszük ezt, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként és jelölte meg dátummal Csekén a Himnusz kéziratát. Ezen a napon gépiesen emlékezünk, mintha a vers azért született volna, hogy vigyázzban állva hallgassuk (nem), a költőt pedig az alkotónak kijáró pátosszal emlegessük, holott ember volt ő is.
Nyáry Krisztián segít nekünk egy tanulmányával „A Himnusz kalandos története”, és egy, a HVG-ben megjelent interjúval, hogy testközelbe hozza a verset, az embert, így jobban megismerjük a költőt és művét. Sőt, ráadásnak egy kézen-közön forgó, de még mindig, s épp a Himnusz nemzeti énekké váló státusza miatt tabunak számító tényről is beszélünk Nyáry Krisztiánnal, hogy közelebb kerüljön hozzánk Kölcsey Ferenc, az ember is. Nem tanórai szinten.
„...Kölcsey Ferenc úgy halt meg 1838-ban, hogy egy percig sem gondolt rá: műve egyszer mindenki által ismert nemzeti himnusz lesz... A Szépliteraturai Ajándék című folyóirat 1821-ben megjelent számát Kölcsey Ferenc szatmárcsekei magányában, úgyszólván teljes elszigeteltségben olvasta. A lap négy verset közölt egy akkor még ismeretlen XVI. századbeli magyar költő, Balassi Bálint istenes énekeiből. Kölcsey alig írt verset ekkoriban, de az „Oh szegény megromlott s elfogyott magyar nép…” kezdetű költemény ihlető erővel hatott rá…
...Kölcsey 1822-ben hozzálátott egy új költemény megírásához, amely a Balassi által megénekelt, legfeljebb Isten különös kegyelméből elkerülhető nemzethalál témáját dolgozza fel. Innentől Zrínyi mellett Balassit tartotta a „honszerelem” legfontosabb régi magyar költőjének. Soha nem tudta meg, hogy az ihletadó vers tévesen jelent meg: nem Balassi Bálint, hanem tanítványa, Rimay János írta. Persze nem ez volt az egyetlen tévedés vagy véletlen a Himnusz történetében...Ismerve a költő lassú alkotói módszerét, a verset valamikor 1822 végén kezdhette írni, a Himnusz mai születésnapja tehát csak a véglegesnek tekintett verzió letisztázásának az évfordulója...egy új folyóirat, a Minerva megalapítása foglalkoztatta, amelyet Szemerével közösen szerkesztettek volna. Kölcsey áprilisban verseket küldött a tervezett első számba.
Meglepő, hogy az általa legjobbnak talált új költemények között nem szerepel a Himnusz. Kölcsey később is következetes maradt e döntéséhez. Élete végén írott önéletrajzi levelében újra összefoglalta, melyek e korszakának legfontosabb versei: a Hervadsz, hervadsz, szerelem rózsája, az Ültem csolnakomban és a Vanitatum vanitas. A költő sem itt, sem hátramaradt leveleiben és prózai műveiben sem említette meg soha Himnusz című versét!
...Újabb meglepetés a Himnusz történetében, hogy Kölcsey egy általa lebecsült lapba, Kisfaludy Károly Aurórájába küldte el versét, ahol 1828 decemberében meg is jelent Hymnus címmel. Nem felel meg tehát a valóságnak, hogy a költő azért látta el a „A magyar nép zivataros századaiból” alcímmel a versét, hogy a kijátssza a cenzúra éberségét. Erre nem is lett volna szükség, mert a költemény nem keltett különösebb visszhangot. Schedel (Toldy) Ferenc, aki a Tudományos Gyűjteményben írt egy recenziót az Auróra legfrissebb számáról, röviden megemlítette ugyan a verset, de más írásokra ennél jóval több teret szánt. Az első apró elismerésre újabb négy évet kellett várni.
1832 februárjában a Széchenyi által alapított Pesti Casino felolvasóestek szervezéséről döntött. Kölcsey barátja, Bártfay László az első rendezvényen olvasta fel először nyilvánosan a verset. Az ő Kölcseynek írt levele az első írás, amelyben valaki idézi a Himnusz szövegét, – ráadásul mindjárt hibásan: „Én valék a szerencsés első olvashatni – a Te Hymnusodat: Áld meg Isten a Magyart”. Ezt követően, még ebben az évben jelent meg Kölcsey Ferenc munkáinak első kötete, benne a vers, immár Hymnus, a ‘Magyar nép’ zivataros századaiból címmel.
1838. augusztus 24-én Kölcsey Ferenc úgy halt meg, hogy soha nem gondolt rá: műve egyszer mindenki által ismert nemzeti himnusszá válik. Kölcsey halála után Szemere Pál egy végül töredékben maradt tanulmányt kezdett írni barátja életművéről. Ebben írja le, hogy Kölcsey versét a (tévesen azonosított) Balassi-ének ihlette. Szemere szerint Kölcsey a Himnusz megírásakor „szavát fogadta elődjének”, amikor megírta Istenhez kesergő és síró versét.
Minden bizonnyal Kölcsey halála és bontakozó kultusza is hozzájárult ahhoz, hogy a Himnuszt egyre többen olvasták és idézték. Mégis: amikor 1843-ban Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója kitalálta, hogy az osztrák Gotterhalte vagy a brit God save the King mintájára a magyaroknak is legyen néphimnusza, nem Kölcsey műve jutott eszébe először. A Nemzeti Színház Vörösmarty Mihály Szózatának megzenésítésére írt ki pályázatot, a zsűriben a költővel és egy fiatal zeneszerzővel, Erkel Ferenccel. A végül Egressy Béni által megnyert, sikeres pályázat után egy évvel, 1844. február 29-én új pályadíjat tűzött ki a Nemzeti Színház. Ekkor már „Kölcsey Ferencz koszorús költőnk Hymnusára ének és zenekarra téve” kellett népmelódiát írni a pályázóknak, akik közül a legjobbnak 20 arany jutalom is járt...”
Nyáry Krisztián: „...Legalábbis szerelmet érzett egy férfi iránt (Kölcsey, a szerk.) Minden Kölcsey-monográfiát elolvastam, és látszik, hogy mindenki kerülgeti ezt a témát. A szerelmi életéről például olyan kétértelmű félmondatokat lehet olvasni, hogy a „Szemere Pálhoz való viszonya még a szentimentálisnál is több volt”. Vagy egyszerűen csak azt mondják a monográfiák, hogy a magánéletéről semmit sem lehet tudni, vagy azt, hogy nem is volt valódi tárgya a szerelmének. Mindez azért nehezedik ránk, olvasókra és az irodalomtörténészekre, mert a Himnusz költőjéről beszélünk. Ez valószínűleg már rég nem lenne titok, kibeszéletlen dolog, ha nem ő írja a Himnuszt
...Valószínűleg nagyon elfojtós fiatal srác volt, akinek nem nagyon volt mihez viszonyítania. Az látszik a leveleiből, hogy próbálja nagyon elmagyarázni saját maga és az olvasói számára a különböző érzelmek természetét: folyamatosan azt elemzi, hogy mi a barátság, mi a szerelem, mi a hazaszeretet. Nem véletlenül találja ki azt a konklúziót, hogy mindez lényegében ugyanaz...Majdnem biztos vagyok benne, hogy Kölcsey Szemere Pál iránt érzett szerelme nem viszonzott, megélt szerelem volt. A nőcsábász hírében álló Szemere Pál is nagyon szerette őt, de nem szerelemmel, hanem barátsággal.
Azt sem tudjuk, hogy Kölcseynek volt-e valaha beteljesült szerelme. Mielőtt komolyabban utánanéztem volna, nekem is az volt a teóriám, hogy Szemere Krisztinába lehetett szerelmes, mert a legszebben róla ír, és onnan jutottam el Szemere Pálhoz, akinek még szebbeket írt. Lehet persze vitatkozni azon, hogy mit értett szerelmen Kölcsey, és mit barátságon. De ha elfogadjuk, hogy a szerelmes levél definíciója az, hogy valaki szerelemként azonosítja a saját érzelmeit egy másik ember iránt, és ezt megírja neki, szerelmének nevezi, akkor ki kell mondanunk, hogy Kölcsey férfiaknak írt szerelmes leveleket. Az egyik Szemere volt, a másik a volt kollégiumi szobatársa, Kállay Ferenc….”
