Tüdő ondózó, PEH-Adóhivatal. Ezeket a szavakat bírta összeeszkábálni az ismeretlen mester a Szombathelyre látogatók, s persze a helybeliek mulattatására. A mű a Kőszegi utca végén - egészen közel a Petőfi Sándor utcához - tekinthető meg egy információs táblán időtlen idők óta, lehet mondani: afféle állandó tárlatként.
Hát, nem tudom. Nekem nem igazán jön be az alkotás, még akkor sem, ha egy árnyalatnyival magasabb kategóriába tartozik, mint a megbajuszozott, megszakállazott, megfoghiányozott utcai arcképek, vagy éppen az idióta falfirkák sokasága. Valahogy nem dob fel ez sem, pedig a szerző szándéka nyilvánvalóan az volt, hogy egy kicsit megvidámítsa a hagyományosan lógó orrú, összeszorított ajkú, szakadatlanul szomorkodó magyarokat.
A haverom meg - aki saját bevallása szerint hat éve nem nevetett - egyenesen sírnivalónak, dilettánsnak, s végtelenül izzadságszagúnak tartja a művet. Magára valamit is adó ember nemhogy nem mosolyodik el ezen a dadogó, nehézkes betűjátékon, szögezi le ez a kérlelhetetlen kritikus, hanem valósággal depresszióba zuhan tőle. Szinte látja maga előtt az alkotó vélhetően éjszakai, már-már heroikus küzdelmét az anyagával, de az abszolút humortalan végeredménnyel szembesülve csakis azt mondhatja: fájdalmas, amikor ölik az embert.
Meglehet persze, hogy ez némileg túlzó vélemény, s hogy bőven akadnak olyan emberek is, akiknek tetszik a mű, s akik egy kicsit könnyebbnek, puhábbnak érzik a létezést, ha rápillantanak. A városi illetékesek egészen biztosan közéjük tartoznak, különben nyilvánvalóan nem lenne állandó a tárlat, csak időszaki.
