A legelső érv az esti kivilágításban páratlannak tűnő szombathelyi római díszlet, az Iseum, ami köré idén is szabadtéri színpadi előadásokat szerveznek. Nem lehet nem szeretni, itt élőben muzsikát hallgatni, a szünetben rozé fröccsöt kortyolni, és gyönyörködni a város felett a csillagos égben. Még az sem tántorít el, ha nyomja a hátsódat a műanyag ülőke, és mire végre megtaláltad a legkényelmesebb helyet, eléd vágódik egy pár, kosárlabdás magasságokkal, és még a mögötted ülők is felhorkannak.
Mert 3 az 1-ben: legalább ennyi műfaj van ebben az egy előadásban
Térjünk rá a lényegre, a legnyomósabb érv, ami az Iseumi Szabadtéri Játékok skizofrénre fazonírozott Rómeó és Júliája mellett szól, hogy tegnap este szívét-lelkét kitáncolta-kiénekelte itt mindenki. DJ Silló rendező-dramaturg Sándor megdolgoztatta a csapatát, nem adta olcsón az élményt, olyan színházi kísérletre vállalkozott, ami még nem volt. Ha szétmetszegetnénk mindazt, amit egybegyúrt, legalább három különböző műfajú előadásról beszélhetnénk, egy Bellini operáról, egy fanyar-könnyed musicalről és egy klasszikus tragédiáról. És akkor hova passzírozzuk még be Csajkovszkijt vagy a West Side Storyt?!
Amúgy külön-külön mondjuk egyikre se szívesen ültem volna be (kivétel talán a West Side Storyra, Silló rendezésben), így viszont határozottan jobban érdekelt. Olyan fúziós zenés remixet kaptunk, amelybe belesűrítette mindazt, amit ebből a Shakespeare-i old school történetből az elmúlt több száz évben kihoztak: a filmzenéken át Prokofjevig. Vannak köztük közhelyek, akadnak persze megkapó melódiák, és (nekünk) álmosító romantikus betétek, hozzá a mézédesen lüktető Arany János fordítás, balzsam a fülnek.
…pörgés van, ötlet-ötlet hátán
Ahogy a múlt heti Traviata 
Túl a Traviátán, pezsgő helyett rozé kisfröccsel koccintunk 2014. August 02. 14:02 előadást statikusnak éreztük, most épp ellenkezőleg: ebben a Rómeó és Júliában vibrál és lendületben van minden és mindenki. Silló egy percre sem hagy űrt a színpadi játékban. Néha kicsit kevesebb is elég lenne, de minden percet kitölt valami plusz dramaturgiai vagy színpadi csavarral. Tobzódik az ötletekben és az ide-oda utalásokban.
Az első felvonásban kizökkentenek még a különböző zenei átmenetek, skizofrén helyzetnek érzem ezt a sokféle Rómeó és Júliát egyszerre kavarogni. Még rakosgatom bele a dobozokba, most épp ki-kicsoda, közben meg azt érzem folyton, valahol elveszett a darab. A báli jelenetben például úgy kavarog a sok veronai, hogy hiába kapkodom a fejem, nem akadok Júlia nyomára.
…emberfeletti ennyifélét egy szövetté összegyúrni
Közben meg azon csodálkozom, Prokofjevből mikor csúsztunk át a West Side Storyba, és lett az álarcosbálból latinos táncőrület. Kész zűrzavar, mint a hangyák, nyüzsög a sok statiszta, alig férnek el a színpadon.
Emberfeletti munka (zenekari és karmesteri egyaránt), ennyiféle zeneművet egy szövetté gyúrni. Nem is mindig sikerül, vannak kevésbé illeszkedő, döccenősebb jelenetek.
…a drámai részeken sem ásítozom
Aztán jön az erkélyjelenet, West Side Story Éj-jel, az első pillanat, amikor megérzem: jó lesz ez! Végre bennem is megdobban valami. A szünet után aztán belerázódom, lehet, csak hozzászoktam addigra az eklektikához, már fel se tűnik, ha a színpadon három Júliát látok egyszerre: egyet, aki operát énekel, egyet aki prózai és a musical részekre hivatott, és egyet, aki táncol. Jóval egységesebbnek érezem már a drámai végkifejletet is.
Amiért kár, az a prózai hangok, a zenei betétekhez képest pláne, tompán és életlenül szólnak. Ez a hangosítás hibája, nem a színészeké. Pedig a színészek jók (dicséret a dadust játszó Borbás Gabinak, vagy Szabó Tibkének, de sorolhatnám tovább). Az egész estéből az egyik legmegkapóbb a prózai Júlia (Kulcsár Viktória) természetessége. A musical-színészek betéteiből sem minden jön át, a tavalyi Jézus első daláért (Schrott Péter) is nagy kár, olyan tompán szólt (szintén a hangosítást vagy a teret hibáztatom), hogy alig tudta áténekelni a zenekart.
…az opera is megtalálja a helyét
Az operai betétekkel az első részben még bajban vagyok, az énekesnő akcentusát szokni kell (Kriszta Kinga), nem nagyon értem a magyar szöveget, ellentétben a párja, ő perfekt, de nálam még lógnak a levegőben. Aztán fordul a kocka, a kriptajelenetben már ők teszik rá az i-re a pontot – drámaian szépen megoldják, nekik köszönhető a csúcsjelenet katarzisa.
…az Iseum se zavar be, kreatív a díszlet és a jelmez
A történet persze sok meglepetéssel nem szolgál, de nincs egy percnyi unalom. Díszlet csak annyi van, amennyi szükséges, kifejezőek a jelmezek, eklektikusak ezek is, ahogy a fodros szoknyás óriásbáb-lány is, meghökkentenek. A koreográfia lehengerlően dinamikus.
Remek ötlet, hogy egy nagyággyal minden kulcsjelenet helyszínét le lehet tudni: ez lesz a gyermekszoba, a nászágy és a kripta is. Más, de ide tartozik: külön táncjátéknak is beillik, ahogy a legvégén, míg Lőrinc barátként Miller Zoltán énekel, a tömeg a kordonokkal alakzatokat rajzol ki… Van benne szufla.
…nem kis teljesítményt lehet ezt levezényelni, zenészként lekísérni
Élőben kísérni mindezt, nem utolsó vállalkozás, gratulálunk a zenészeknek is, akik oldalt, a színpad mellett, legalább kétféle fúzióban szinte pillanatról pillanatra váltották egymást. És akkor nem vettük még számba a kis, ám annál lelkesebb kórust vagy a szaxofonost…
…újra Szombathelyen játszik Miller Zoltán
Az utolsó, ki számolja hányadik érv, ami Rómeó és Júlia Show mellett szól, az a már nyaranta Szombathelyre visszatérő Miller Zoltán. Ő az a szereplő, aki önmagában is hordozza a vágyott eklektikus színpadi műfaji fúziót: otthonosan mozog a prózai, a musical, és az operarészletekben egyaránt, mindent el- és kiénekel. Talán egyedül balettet nem táncol:)
Olyan zajos sikert azért ennek a Silló rendezésnek most nem jósolok, mint tavaly a Jézusnak, ami tényleg ritka mód betalált a szombathelyi publikum szívébe. Lehetetlennek tűnő vállalkozás volt, irgalmatlan nagy falat. A mozaik összeállt, szép, de nem minden része illeszkedik és csillog egyformán.
