A jó hírünk ennyi, a kékfestés hagyománya felkerült
Az emberiség szellemi kulturális örökségének
reprezentatív listájára. Az erről szóló UNESCO dokumentum ünnepélyes átadására pedig már több mint egy hónapja, január 12-én a pápai Gróf Esterházy Károly Múzeum Kékfestő Múzeumában került sor.
Magyarországon jelenleg még hat aktív kékfestő műhely működik, legtöbbjük családi hagyományt követve, és ma is generációról generációra átadva a szakmai tudást.
A január 12-i ünnepségen a szombathelyi mester, Szakács Gábor, betegsége miatt nem tudott jelen lenni, így ott az oklevelet dr. Puskás Tivadar polgármester vette át. Ennek az oklevélnek az átadására kerül sor tegnap délután a szombathelyi műhelyben, a Vörösmarty utca 40. szám alatt. A műhelyt egyébként a jelenlegi mester édesapja, Szakács László alapította.
Merthogy, kész csoda, de áll még Szombathelyen is az utolsó kékfestő műhely!
Az egész európai kékfestő szakma pályázott és ennek az összefogásnak eredményeként került az UNESCO védelme alá - tudtuk meg az utolsó szombathelyi hagyományőrzőtől, Szakács Gábortól. Talán így megmarad ez a régi mesterség is, mivel akik ezzel foglalkoznak, kezdenek kiöregedni.
Régen ez egy jól működő szakma volt, megvolt az anyagi haszna. Annak idején a parasztasszonyok kékfestős anyagokból varrt ruhákban jártak a templomba, és ki a földekre is.
- mesélte.Megváltozott az élet, más a viselet
Szakács Gábor még elmesélte, hogy a kékfestők piaca mára beszűkült, de nem tűnt el teljesen. Ma, akik még ilyen anyagokat rendelnek, azok a folklór együttesek, iskolai néptánc csoportok. És azok a vendéglősök, akik a belső berendezéseket, díszítéseket ilyen módon képzelik el. Sajnos azonban - tette hozzá a mester - nem lehet azt mondani, hogy ez hatalmas üzlet lenne!
Reméljük, így az elismerés után, kicsit nagyobb figyelem irányul majd erre a szép szakmára! A mesterek, népi iparművészek továbbra is úgy gondolják, érdemes folytatni ezt a mesterséget.
Ezután körbe is vezetett bennünket a szombathelyi kékfestő műhelyben
Egy belváros közeli belső udvarban járunk. Oldalt a bolt, hátul a műhely. A boltban polcon sorakoznak a szebbnél szebb mintás anyagok. Méteráron megvásárolhatóak. Körbenézve láthatunk beöltöztetett próbababákat, szépen festett faliórát, és még borosüvegeket is népviseletbe öltöztetve.
Hátul a műhely felé járva megtudjuk, hogy a kékfestés műveletei leginkább csak a nyári, melegebb időszakban végezhetők el, tehát a kékfestés télen szünetel. A műhelyben hatalmas nyomógép áll, ami az ipari forradalom korszakára emlékeztet.
A szekrényekben gyönyörű kézzel készített nyomódúcok sorakoznak. Oldalt egy egyszemélyes, tükörrel ellátott Mángorlógép. Szinte előttünk van, ahogy él a műhely. Zakatolnak a gépek, készül a minta.
A kékfestő eljárás
A kékfestés alapvetően az ún. gátlónyomás technológiáján alapul. Ez azt jelenti, hogy a szövetre a mintának megfelelően egy gátlószert nyomnak, amely az ezután felvitt színezéket elszigeteli a szövettől, az csak a gátlószerrel nem fedett részeket fogja be. A kékfestő kelme előállítása tehát két alapvető munkafázisból áll:
mintázás fedőanyaggal (gátlószerrel)
színezés indigócsávában.
A hagyományos műveleti sorrend a következő:
A nyers szövet kimosása forró szódás vízben, hogy a szövésnél használt íranyagokat eltávolítsák.
Öblítés, majd szárítás szabad levegőn. Keményítés kukorica- vagy burgonyakeményítőt tartalmazó fürdőben.
Szárítás. A szövet felfeszítése a nyomóasztalra és a gátlószer minta szerinti rányomása a nyomódúccal.
Szárítás, hogy a gátlószer megkössön a szöveten. A színezék felvitele a színezőfürdőben, a kívánt színmélységtől függően többször ismételve.
A gátlószer eltávolítása savas fürdőben.
Öblítés.
Szárítás.
Mángorlás, hogy a kész szövet sima és ráncmentes legyen.
A kékfestés eredeti eljárásánál a pamutszövet azon területeit, amelyet fehéren akartak hagyni, méhviasszal vonták be, majd a szövetet a festékkel teli kádba mártva kékre színezték. (Az eljárást legfeljebb 63 °C-ig melegített fürdőben lehetett végezni, mert különben a viaszbevonat elolvadt volna.) Azokon a helyeken tehát, amit a viasz nem fedett, a kelme kék színűre festődött. Minél többször ismételték meg ezt az eljárást, annál sötétebb kék színt kaptak. A méhviasz felvitelét a kelmére fa dúcokkal végezték, amelybe belefaragták a mintát. A fából faragott dúcokat később kiszorították az alakos rézszegekkel és -huzalokkal kivert formák. Az európai kékfestők a gátlószert különböző vegyszerekből készült oldatban vitték fel.
Színezékként növényi festékeket használtak. A kék szín előállítására az indigót használták, amit az Indiában honos Indigofera tinctoria nevű növényből nyertek. Európában erre már a kora középkor óta a csüllenget (Isatis tinctoria) használták, amit főleg Franciaországban és Türingiában termesztettek. A 16. században felgyorsult kereskedelem tette lehetővé az indiai növény Európába szállítását, amely több festőanyagot tartalmazott, mint a csülleng, ezért alkalmazása gazdaságosabbnak bizonyult.
A kékfestés európai meghonosodásával a méhviasz szerepét különböző anyagokból vegyített fedőanyag (gátlószer) vette át, amit a mintának megfelelően kialakított fa- vagy fémformákkal nyomták a fehér anyagra. A gátlószer – amit a magyar kékfestők papnak neveznek – összetétele általában minden üzem féltve őrzött gyártási titka volt. A nyomódúcot, amelyen a mintát kialakították, kiemelkedő részein bevonták a fedőanyaggal és a hagyományos módszer szerint kézzel nyomták rá a kelmére. A fedőanyag száradás után elzárta a mintázott felületet. A kék színhez használt festéket az indigó növény leveleiben és gyökereiben jelenlevő indoxil-glükozidból, az indikánból állították elő.
A kékfestés eljárásában a szigetelő anyaggal kezelt kelmét festőkádba (a magyar kékfestők szóhasználata szerint küpába merítették, amely vasgáliccal és mésszel redukált indigót tartalmazott. A kelmén a levegőn történt szárítás közben fejlődött ki a kék szín azokon a helyeken, ahol a kelmét nem fedte a szigetelő bevonat. Minél többször ismételték meg az eljárást, annál mélyebb kék színt kaptak. Száradás után 1–3%-os kénsavas-sósavas fürdőben lemaratták a fedőanyagot, amely alól előtűnt az eredeti fehér minta kék alapon. A minták színének változatait – sárga, zöld, narancs, kék – a fedőanyagba kevert pácokkal és utólagos fürdőkkel érték el, ezek titkolt eljárások voltak.
Forrás: Wikipédia
