„Komló, a fekete kőszén városa” – ezzel e címmel volt egy olvasmány a negyedikes olvasókönyvünkben, amire büszkék voltunk ott a dombtetőn a gesztenyési iskola tantermében. De annyira nem estük hanyatt.
Már gyermekkorban megszoktuk, hogy városunk kivételezett helyzetben van, hogy rólunk szólnak a hírek, hogy május elsején a mi vonulásunkat közvetíti élőben a tévé, hogy mindenből a jobbat kapjuk, hogy olyan fontosak vagyunk, mint a főváros.
Mindebből az következik, hogy jó volt gyereknek lenni Komlón. Tele volt fiatalokkal a város, nyüzsgött, pörgött és lüktetett, egyik héten nemzetközi kórustalálkozón segítettem a rendezésben, a következőn közlekedési parkot avattam, és egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor azt mondták volna, hogy erre nincs pénz.
Miközben egy tanári fizetés valahol 2-3 ezer környékén volt, egy jól kereső bányász hazavitt 8-10 ezer forintot, amit bányásznapokon még megfejeltek néhány hónapnyi jutalommal.
Így aztán folyt a pénz és az alkohol vidáman, a bányásznap olyan volt, mint egy nyári szilveszter, vidámparkkal, többnapos utcabállal, ingyen koncertekkel és végtelenbe nyúló italozással.
Az ital a bányászokhoz olyan szorosan hozzátartozott, mint a „borsó meg a héja”. Ha kijöttek a műszakból, szerettek lecsúsztatni egy-két korsóval „húzóra”, hétvégeken megannyi bányászkocsma várta a vendégeket, akik menetrend szerint meg is érkeztek, hogy a kívülállók számára óriási összegeket „zenésítsenek” meg.
A bánya különös embertípust kívánt, illetve alakított ki. Ha valaki a föld mélyén naponta nyolc órán keresztül a szénfalnak feszül, szívlapáttal csilléket tölt meg, túlél néhány sújtólégrobbanást, eltemet néhány munkatársat, annak kevésbé fontos a bőrszín, más fogalmai vannak barátságról, veszélyről, nem ijed meg senkitől és semmitől.
Akkor természetesnek tűnt, ma már tudom, hogy rendkívüli környezetben nőttem fel.
Komló szikrázóan kemény, de valahol mégis romantikus hely volt, ahol természetes volt, hogy elcsattan egy-két parasztlengő az éjszakában, ahol ököllel oldották meg a nőügyeket, és ahol nem telefonáltak a rendőröknek minden apró késszúrás miatt.
Viszont az iskolapadban összeszorult mindegyikünk gyomra, amikor felvijjogtak a bányamentők szirénái; senki nem tudta, kinek az édesapja nem jön haza aznap a műszakból.
A tanároknak úgy köszöntünk, hogy „Jó szerencsét!”, az iskolai ünnepségeken a bányászhimnusz szólt a hangszóróból, és csodálkoztam, amikor a pécsi középiskolámban ez nem így volt.
Az biztos, hogy a város egyszerre volt a szocializmus zászlóshajója és önálló életet élő szigete, hogy ezzel a kis képzavarral éljek.
Komló története magán viseli a kelet-európai szervetlen fejlődés megannyi jellemzőjét.
Száz évvel ezelőtt még csak kis bányászfalucska volt az Észak-Mecsekben, amit a kommunisták az ötvenes években néhány év alatt egészen valószínűtlen módon felpumpáltak 22 ezer főre
.
A város hét dombján lakótelepek nőttek ki a semmiből, először a klasszikus, szocreál, téglaépítésű, sátortetős Kökönyös és Kenderföld, majd aztán a modernebb, főként panelházas Szilvás, hogy a lakosság a fénykorban 30 ezer fölé kússzon.
Áramlott ide a nép. Jöttek ide a környékbeli falvakból, a fővárosból és az Alföldről, érkeztek kalandorok és bajkeverők éppúgy, mint rendes, dolgos, a családjuknak élő emberek. Keveredtek a föld alá másként gondolkodó értelmiségiek, de túrta itt a szenet Moldova György író is, aminek is egy könyv lett az eredménye.
És akkor ott voltak még a bányászfeleségek, akik jellemzően nem jártak munkába, otthon várták vagy nem várták a férfiakat, amiből mindenféle komplikációk származtak, így aztán nekik is építettek könnyűipari üzemeket (Carbon, Május 1. Ruhagyár).
A bányaváros különleges, emelkedetten földhözragadt mindennapi élete valahogy mégis homogenizálta ezt a roppant heterogén tömeget. A hegyes-völgyes város közben szépen elterpeszkedett, családi házas városrészek ( Gesztenyés, Dávidföld stb.) épültek, a strand (Sikonda) mellett lett két mozi, művelődési házak sora, két gimnázium, aztán színház (!) és sportcsarnok, a boltoknak olyan kínálata volt, hogy az még a fővárosban élő nagybátyám figyelmét is felkeltette.
A végére egész egészen elfogadható formája lett, ha leszámítjuk a belvárosban felépített hőerőművet, a monumentális szénosztályozót és a Kossuth-bánya megannyi csilléit, amik meglehetősen szokatlan elemnek számítanak az európai főterek népes családjában.
Én meg máig nem tudom eldönteni, hogyan állok én ezzel a komlóissággal, hogy áldás vagy átok, mindenesetre amikor a nyolcvanas évek közepén eljöttem onnan, már érezhető volt némi hanyatlás.
Már a bányászok is arról beszéltek, hogy elég értelmetlen, amit csinálnak, ha bezárnák az összes komlói bányát, kifizetnék a bérüket, és a szenet behoznák Dél-Afrikából, még akkor is jobban járna az állam.
Hogy a rendszerváltással aztán tényleg beüssön a ménkű. A kilencvenes években egymás után zárták be az üzemeket, az ezredfordulóra el is csendesedett minden. A tornyokat elbontották, a gépeket, vonatokat a föld alatt hagyták, az aknákba billenős autókkal hordták a földet. Mint egy igazi temetés.
A dolgozókat szélnek engedték, pontosabban a legtöbbjüket – mert a hatalom mindig is félt a bányászoktól – orvosi összekacsintással egyszerűen rokkantnyugdíjazták.
Így lett Komló egyik napról a másikra a harminc- és negyvenéves nyugdíjasok városa, ahova egyre keserűbb szájízzel jártam vissza, látva az általános romlást, a munka- és jövőnélküliséget, az életkedv és az emberek elszelelését.
A város rövid időn belül elvesztette lakóinak 20-25 százalékát, a 2008-as válság környékén már egymillió forint körül lehetett lakást kapni, arról is hallottam, hogy valaki a rezsi kifizetéséért adta bérbe ingatlanát.
De Komlóból nem lett Detroit vagy Ózd, és ha vannak is szegény, szinte gettószerű zárványai, a legrosszabb mégsem jött el. Talán a számos közmunkásnak köszönhetően, mindenesetre egész jó karban vannak a közterek, ide-oda még virág is kerül.
Igaz, hogy a fiatalok már rég Bécsben vagy Londonban keresik a boldogulást, a nagy multinacionális céget kerülik a várost, mint ördög a tömjénfüstöt, még a nyamvadt új börtön sem jött össze, amiben – ironikus módon – kitörési pontot láttak a helyiek -, de bányásznyugdíjaknak bizony még ma is jó a vásárlóértéke. Beköltözött hát a legtöbb multi (Tesco, Lidl, Penny Market stb.), és ahogy néhány napja saját szemmel láttam, bizony szépen csörög nekik a kassza.
Az egykori legfiatalabb városból így lett talán a legöregebb. Szimbolikus, hogy az egykori szilvási Panoráma Presszó - megannyi zenés és görbe este színtere – mára gyógyszertár lett, a legendás Csempe italboltból kínai üzlet, a közeli buszvégállomáson sem a kopott farmeres, szimatszatyros tinik flörtölnek, hanem idősek állnak és megtöltött cekkerekkel várják az erősen megritkult helyijáratokat.
Az egykori lüktető és vibráló bányászváros már lenyugodott, olyannyira, hogy felkeltette a szomszédos pécsiek figyelmét is. Többen – főként idősek – települnek ki, elvégre nem rossz buli eladni az ottani lakást, majd Komlón féláron venni valamit, talán jobbat, aztán élvezni a csendet, az ittragadt infrastruktúrát, és nem utolsósorban a gyönyörű természeti környezetet. Ne feledjük: Komló a Mecsek egyik legszebb részén épült.
A mindig is zavarba ejtően eklektikus város most van csak összekuszálva igazán. Az egykori általános iskolám már a katolikusoké, a színház előtt egy székely kapu lepett meg. Közben még állnak az egykori szocialista szobrok, emlékművek, Gagarin látogatásának a plakettje is megvan még a városháza oldalán. A belváros feletti dombon levő Bányászemlékmű (1971) egy hosszú márványfalat kapott (2000), amin a bányákban meghaltak nevei vannak belevésve: a szívszorongatóan hosszú lista sokat elárul abból, hogyan is éltünk mi itt.
Néhány éve (2014) egy másik emlékművet is avattak, ez is a belvárosban van. Ha már a szénosztályozót lebontották, mégis legyen némi furcsa masina, egy aknakerék, csillék és egy népes. Ez utóbbiba akár be lehet ülni. De betekinteni is elég, hogy morzsányi benyomást kapjunk apáink mindennapjairól, és hogy eszünkbe jussanak a bányászhimnusz sorai.
A múlt és a jelen mellett izgalmas a jövő kérdése is. Hogy 20-30 év múlva, az egykori bászászok és a bányásznyugdíjak elfogyásával mi lesz Komlóval?
Sikerül-e megkapaszkodnia vagy újra egyike lesz az Észak-Mecsek falvainak, ahol majd szellemek járnak az épületromok között?
Ígérem, ha majd akkor is sétálok egyet, elmesélem.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
