Amerre csak jár, kiadó ingatlanba botlik az ember. Kiadó minden, a kis műhely, a nagyobbacska bolt, a sokemeletes szálloda, az egykori gyár, a lepusztult üzemcsarnok, a szebb napokat látott vendéglő, de még a legparányibb egérlyuk is, amiben talán semmi nem fér el az égvilágon. Nem jól van ez így, mondja magában elgondolkodva a laikus ember. Csak nézi, mustrálgatja a
Kiadó
-táblácskák seregét jártában-keltében, s újra és újra szűnni nem akaró reménytelenség, rosszkedv lesz úrrá rajta, úgy érzi, hogy szép lassan tényleg elmúlni készül a világ.
De miért üresek a szóban forgó ingatlanok szerte az országban, Szombathelyen ugyanúgy, mint a fővárosban, vagy akár Debrecenben? Hová s miért szöktek el megszokott, jól bejáratott helyeikről a boltosok, az iparosok, a legkülönfélébb mesterek és szolgáltatók? S hol bujkálnak a vadonatúj, tetszetősebbnél tetszetősebb, de ugyancsak üresen tátongó helyiségek lehetséges bérlői?
Miért nem vágnak bele az üzletbe, miért nem állnak elő visszautasíthatatlan ajánlataikkal, jobbnál jobb portékáikkal? Miért nem keresik a kegyeinket, lesik a kívánságainkat minden percben? Mi, egyszerűnek titulált emberek természetesen tudjuk a választ ezekre a kérdésekre, de előbb nézzük, mit felelnek rájuk az úgynevezett szakértők. (Magyarországon minden kérdésnek, ügynek, történésnek van szakértője, semmiféle híradás nem képzelhető el az ő megszólalásuk nélkül.)
Mesés víziók
Nos, ezek az úgynevezett szakértők mindent elkövetnek, hogy ne a valódi okokról kelljen beszélniük, ha megkérdezik őket arról, miért temetnek el bennünket lassan, de végérvényesen a
Kiadó
-feliratok.
Azt bizonygatják, hogy csak a városok külső területein szaporodtak el az emlegetett, ráadásul rossz kondíciójú ingatlanok, a központokban nem olyan rossz, sőt egyenesen biztató a helyzet. E különös eszmefuttatás után pedig rögtön áttérnek a hasznosítás soha meg nem valósuló, mesés vízióira, csűrik-csavarják a szót, a bűvös, a szerintük előbb-utóbb beköszöntő gazdasági fellendülés meg csak úgy visszhangzik a mondókájukban.
Rólunk, egyre jobban elszerényedő polgárokról persze senki nem szól egy szót sem, pedig miattunk ugrottak meg a régi bérlők, s miattunk nem fognak semmiféle üzletbe új, épelméjű vállalkozók. Jól tudják ugyanis, hogy ránk már nem számíthatnak. Jól tudják, hogy ebben az országban számkivetettségben él, máról holnapra tengődik már szinte mindenki. S jól tudjuk mi is, hogy a bohócai lettünk egy olyan elvetemült korszaknak, amelynek a legfőbb jellemzője a mindent elöntő csüggedés.
Mosolyszünet
A polgár alig-alig mosolyodik el, nincs kedve semmihez, lassacskán már az átkozódáshoz sem. Az emberek leszegett fejjel, összevont szemöldökkel járnak-kelnek, s mintha már a gyerekek is egyre inkább azt próbálgatnák, hogyan kell komor ábrázatot vágni.
S ha így megy tovább, végképp hiánycikké válik még legapróbb öröm is, maholnap már a modern világ legalapvetőbb előnyeiről sem lesz semmiféle fogalmunk. No, hát ezért kiadó minden, még a legnyomorúságosabb odú is Magyarországon. Így jártunk, ahogyan a sorsába beletörődő, egykedvű magyar mondja. Mindörökké azért nem ereszthetjük ám búnak a fejünket, most már elgondolkodhatnánk azon is, hogy meddig akarjuk még elviselni ezt a mindent elsorvasztó, beteges korszakot.
