Egyik este lezárták az udvarunk egy részét. Mások már tudják: reggel kivágják a parkoló melletti hatalmas gesztenyefát. Nézem: ott is virít rajta, mint egy bélyeg, a piros négyszög. Egyeztetek, telefonálok, lázadozom. Miért nem tudtunk róla előbb, miért nem értesítettek? Persze, hogy ne tudjunk mit tenni… Körbetelefonálásom során egész jó megoldást hallok: egyszer már megmentették úgy a kivágástól, hogy eltüntették róla a piros négyszöget.
Aztán másnap reggel mégsem csinálok semmit, csak nézem, amint a motorfűrésszel darabolják. Mutatják: belül már korhadt volt. Hát értek én hozzá? Lehet, hogy egy idő után minden fa korhadt kicsit középen. Harmadnap reggel, miközben rácsodálkozom az üres fa helyére, eszembe jut a Király utcai belső udvarnak, az én udvaromnak a története.
Amikor jó 15 éve megvettük a lakásunkat, elsőként ez az udvar nyűgözött le. Öt hatalmas gesztenyefa állt benne teljes nyári pompájában. Elvarázsolt kert Szombathely belvárosában. Mindehhez jött a régi bérház gyönyörű, vaskorlátos lépcsőháza, és már nem is bántam, hogy három emeletet kell galoppoznom a lakásig.
Az első csapás úgy öt éve ért minket. A három legnagyobbra kimondták a halálos ítéletet. Nagy gépekkel és nagy munkával vágták ki őket. (Hatalmas gyökereik sokáig ott kapaszkodtak még az udvar földjében.) Sőt, "rendesek" is voltak a favágók. Valakit zavart, hogy az autójára hullanak a még megmaradó egyik fa levelei, hát egy hatalmas ágat lenyisszantottak belőle. A mi ablakunk alatt álló, szintén megmaradt fa meg egy másik lakó gangjára szemetelt. Ő is lefűrészeltetett hát egy ágát.
Emlékszem, ahogy lányommal odafentről elhűlve néztük mindezt, s arra a kérdésre, hogy levágják-e az elénk érő ágat is, a harmadik emeleti ablakból kilógva kiabáltunk: hozzá ne nyúljanak! Szeretjük!
A megmaradó, megcsonkított fák mellé aztán ültettek három kis csemetét. Igaz, nem gesztenyét, de mára kezdenek valódi árnyékot adni.
Az öt gesztenye helyett pedig maradt egy, ez a mi fánk az udvarban. Félek, mikor kerül erre is sor. Mert ez a fa jelenti nekem a természet körforgását, az évszakok múlást. Télen elnézem az ágyból furcsa, csupasz ágait. Tavasszal az egyik legnagyobb örömöm, amikor kibújnak hatalmas, fényes rügyei. Aztán jön a susogó zöld levéltenger – idegbetegeknek gyógyszer helyett ajánlom – majd a csúcs: a gesztenyefa virág. Fehér, óriási, csodás! Végül ősszel puha avarral és meleg csoki színű gesztenyékkel borítja be az udvart. Gyerekparadicsom!
Most minden más lesz. És azon gondolkodom, ha ehhez az ablakom előtt álló utolsó hírmondóhoz is hozzányúlnak, ideje új lakóhely után néznem…
A magyar ember és a fa
A magyar ember vagy tisztaság-mániás, vagy csak szimplán hülye, amikor még a családi háza udvarán is képes kivágni a fákat, hogy teljesen lebetonozhassa a kertet, csak hogy ne kelljen faleveleket söpörnie. Vajon a fán nyerészkednek, vagy tényleg annyira balesetveszélyesek az út menti fák, hogy szinte mindenhol kiirtották őket?
Valaki már szólhatna nekik, hogy ebben az egyre melegedő éghajlatban mit jelent a fa árnyéka. Hogy a természet milyen jól megoldott mindent: télen a csupasz ágakon átsüt a meleget adó nap, nyáron meg a levelek nem engedi át a forró sugarakat? (… és nem kell az energiazabáló légkondira fanyalodni. Én tudom, hogy milyen hűvös volt a konyhánk, nyáron, míg ki nem vágták előle a fát, s milyen forró lett azután. Azt meg mindenki tapasztalhatja, milyen szép és jó egy fasorral szegélyezett úton autózni nyáron…)
Valaki szólhatna a városi terek felújítóinak, hogy az olaszos trend jegyében ne betonozzanak már le mindent, ne vágják ki az összes fát. A csodás itáliai tereken – ahol aztán nyáron tényleg meg lehet halni a hőségtől – nem azért nincs fa, mert úgy trendi, hanem mert azon az éghajlaton nem élnek meg a szép, lombos fajták. Pedig ahogy ők tudják élvezni az életet, ahogy tudják mi a jó, biztos ültetnék sok-sok gesztenyefát!