Sosem foglalkozom a tragédiákkal. A fene sem tudja, talán ez az az önkéntelen reflex, amivel próbálom magam elzárni tőlük: nem foglalkozni azzal, hogy ez akár velem, a családommal, a rokonaimmal, az ismerőseimmel is megtörténhet volna.
Igen, 18 évvel ezelőtt én is érintett lettem a kőszegi diákok tragédiájában. Elsős voltam épp a Jurisich Gimnáziumban, amikor 18-an haltak meg Deutschlandsbergnél, az iskolatársaim. Ha nem történt volna egy újabb baleset, őszintén bevallom, valószínű eszembe sem jutottak volna a majd’ két évtizeddel ezelőtt történtek.
De Verona után nincs menekvés, muszáj visszaemlékezni.
Vasárnap volt. A téli korai sötétedés miatt viszonylag nehezen tudom megítélni ennyi év távlatából, hogy mennyire is volt kora este, vagy késő délután, de jól emlékszem arra, amikor az első tudósítást láttam a tévében. Csak egy rövid hír volt arról, hogy balesetet szenvedett egy kőszegi diákokat szállító busz. Nagy a baj, de többet még nem tudnak. Akkor még hírből sem ismertünk semmiféle Facebookot, Twittert, Instagramot, sőt mobiltelefonja is csak a „menőknek” volt. Másnapig kellett várnunk, hogy gimnáziumba beérve megtudjuk, mekkora a baj. Már Szombathelyről a Kőszegre tartó buszon csak arról beszéltük a többiekkel, hogy ki, mit hallott, ki mit olvasott. Nevek repkedtek, hogy kivel mi lehet. Bizakodóak voltunk, ahány név felmerült, annyiszor mondta közülünk valaki: ő biztosan túlélte.
Aztán beérve az iskolába a legrosszabb a csend volt. A mindig nyüzsgő folyosók szinte kihaltak. Nem voltak beszélgető csoportok, nem álltak össze a szokásos klikkek, a nyitott osztályajtókból néha sírást lehetett hallani.
Aztán becsöngettek. Hogy az osztályfőnök volt-e vagy az a tanár, akinek az első óránkat meg kellett volna tartani, már nem tudom, de valaki kiállt elénk és elmondta, hogy mi történt. Ne csak azt tudjuk, ami a híradóban, meg a rádióban ment. Aztán az egész nap szürreális homályba veszett. Az a kép azonban örökké belém égett, ahogy a mindenki által rettegett matektanárunk vigasztalón szorítja magához az egyik osztálytársnőmet, aki szűnni nem akaró zokogással siratja Balázst. Egy fiút, akit épp kezdett nagyon megszeretni.
És emlékszem erre a padra írt üzenetre is: „Gergő vagyok. Én ültem itt. Majd sítábor után visszajövök”. Gergő aztán már sosem nem ült vissza helyére a fizika előadóban.
Életemben nem fáztam még annyira, mint az áldozatok búcsúztatóján a kőszegi Jézus Szíve templomban. Vagy ezer réteg ruhát vettem magamra, végül belebújtam apukám vastag fekete szövetkabátjába is, de még így is csontomig hatolt a hideg. Csak vacogtam és remegtem, miközben a szülők a gyermekeiket siratták, a mi iskolatársainkat, barátainak búcsúztattuk.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
